Élettánc [Befejezett]

TIBI

Augusztus 31., vasárnap

Bárdos Lajos Kollégium.

A körülöttem lévő járókelők türelmesen kerülgettek, miközben én az út közepén álltam, és az épület nevére bámultam. Ahogy néztem a bejárat fölötti feliratot, egyetlen érzés söpört végig rajtam, de az olyan intenzíven, hogy minden porcikámban megéreztem a hullámait. Büszkeség. Életemben először igazán büszke voltam magamra, mert tagadhatatlanul nagy dolgot értem el. Én, a vidéki, csóró romagyerek felvételt nyertem egy budapesti gimnáziumba, azaz a fővárosban fogok élni, itt fogom folytatni a tanulmányaimat, és igazán nagy dolgokat fogok elérni, megmutatva mindenkinek, aki életem során lenézett, hogy igenis érek valamit. Persze, ez csak egy kis létszámú magánsuli, de éppen ezért elég nehéz bekerülni, na meg azért, mert az utóbbi pár évben elképesztően megnőtt a népszerűsége, miután több ígéretes ifjú művészt adott az országnak. És én bekerültem. Őrület.

Közelebb merészkedtem, aztán megtoltam a bejárati ajtót, és már bent is voltam az épületben. Eleve kevesen járnak ebbe az iskolába, és közülük se mindenki kért kollégiumot, így nem mondhatni, hogy tolongtak bent a diákok, de a távoli zsivajukat még így is hallottam, és rögtön ketten is álltak előttem a recepciónál. Türelmesen vártam, hogy sorra kerüljek, közben nem igazán tudtam letörölni a vigyort az arcomról.

Énekelni fogok. Végre olyan szinten és annyit, ahogy azt mindig is akartam. Talán más hangszeren is megtanulhatok játszani a saját viseltes gitáromon kívül, ami már évekkel ezelőtt is viseltes volt. A szívem mélyén a legelejétől kezdve érzem, hogy a zenére születtem, mindig volt helye az életemben, végigénekeltem a gyerekkoromat, de már akkor is minden második ember csak nevetett, amikor elárultam, hogy felnőtt koromban professzionálisan akarok ezzel foglalkozni. Ennél rosszabb már csak azok voltak, akik csak a fejüket csóválták, azt üzenve, vagy hangosan ki is mondva, hogy nem is vártak mást egy olyantól, mint én, az lenne a csoda, ha egy roma srác valami komoly tudománnyal akarna foglalkozni, nem olyan nevetséges dologgal, mint a zene. Egy dolog volt a közös az összes emberben: Az, hogy egyáltalán nem hittek bennem. De én mégis itt vagyok. Igaz, nem sok mindent vittem még véghez, de a sikeres felvételit mindenképpen, és az még csak a kezdet volt.

A kettővel előttem lévő lány végzett a konzultációval, és elindult, hogy megkeresse a szobáját, így szabaddá vált az út a mögötte álló fiú számára. Ő azonban nem lépett oda azonnal a recepcióshoz, előbb végigjáratta a tekintetét rajtam. Nem zavartatta magát, komolyan végigbámult. De ez egyáltalán nem az a fajta „Bejössz nekem" nézés volt, a tekintetében néma lenézés ült, a bőrszínem miatt, az egyszerű ruhám miatt, a kisméretű utazótáskám miatt, amiben minden cuccom benne volt, mégsem volt fele akkora sem, mint mások óriás bőröndjei. A srác levágta magának, hogy roma vagyok, amivel még nem is lenne baj, ezt majdnem mindenki megteszi, de a többségnek, a tapintatos embereknek ehhez mindössze fél másodpercre van szüksége, utána el is kapják a tekintetüket, hogy ne is lássanak. De ez a gyerek nem így tett. Sugárzott a lényéből, hogy felsőbbrendűnek érzi magát velem szemben, és már azt is nehezményezi, hogy egy levegőt kell szívnia velem, akár fel is írhatta volna a homlokára, hogy „Rasszista vagyok", a tény akkor sem lett volna ennél világosabb. Ennyire erős ellenszenvvel azért ritkán találkozom, így önkéntelenül is megborzongtam, de csak azért is keményen álltam a pillantását. Tudtam, hogy az ilyen keménylegényekkel szemben az a legnagyobb hiba, ha összehúzom magam előttük, elismerve ezzel a kisebbrendűségemet.

Szempárbajunkat az ingerült recepciósnő torokköszörülése szakította félbe. A srác szeplős arca még utoljára fintorba torzult, aztán elfordult tőlem, és odalépett a nőhöz. Amíg egyeztettek, kifújtam a levegőt, és komoran tovább méregettem őt. Magas, erős, izmos, és láthatóan sok önbizalommal van megáldva. Bár számomra nem volt teljesen egyértelmű, hogy miért, nem mondható jóképűnek az arca, a haja is valami furcsa vöröses rozsdaszínű, a szemöldökei meg olyan halványak, hogy alig látszanak. Persze furcsa lenne, ha emiatt pont én ítélkeznék felette, igazából az égvilágon semmi bajom nincs ezekkel a külső jegyekkel, ami igazán visszataszít, az a már jellemzett kisugárzása. Minden mozdulata, kiejtett szava árulkodó. Egy ilyen ellenszenves fiúba még akkor sem tudnék beleszeretni, ha a világ legszexibb kinézetével rendelkezne.