Élettánc [Befejezett]

ZITA

Amit kiírtam az előző zitás rész elejére, az most még jobban érvényes; ha valakit érzékenyen érintenek az étkezési zavarok, annak érdemes megfontolni, hogy tovább olvas-e. És sose feledd, hogy gyönyörű vaagy <3

***

Október 21., kedd

– Kapcsold már ki! Te süket vagy?

– Kapcsold már ki azt a rohadt ébresztőt!

Erre ébredtem ma reggel, és még kellett pár plusz másodperc, mire az ordibált szavak el is jutottak az agyamig. Amikor végül felfogtam őket, villámgyorsan felültem az ágyban és kapkodva kinyomtam a párnám mellett megállás nélkül rezgő telefonomon az ébresztőt. Aztán felnézve megpillantottam két álmos, és nagyon mérges szempár tulajdonosát.

– Ezt most direkt csináltad? – rivallt rám Liza.

– Nem, csak túl mélyen aludtam és nem hallottam meg – dörzsöltem meg az arcom kómásan, aztán kelletlenül, de őszintén hozzátettem: – Ne haragudjatok.

– Annyira szemét tudsz lenni – rinyált Kitti fejét a párnájába fúrva. – Attól, hogy te felkelsz, nem muszáj minket is felverni.

– Már mondtam, nem direkt volt – ismételtem, és elkezdtem összeszedni a cuccomat, ami a reggeli edzéshez kell. Liza és Kitti közben végig engem szidtak a fülem hallatára, és pont hallottam, mielőtt becsuktam magam mögött a szobaajtót, hogy Liza utánam kiált valami igazán nem szépet.

Halkan szitkozódva haladtam a folyosón, ugyanis kivételesen még jogos is volt a felháborodásuk. A mindennapi reggeli edzés miatt ugyebár nagyon korán kelek, előbb, mint a másik két lány, így kedves és figyelmes szobatárs lévén sosem adok hangot az ébresztőmre, csak rezgésre van állítva közvetlenül a fejem mellett, hogy engem rögtön felkeltsen, Lizáékat meg lehetőleg ne. És ez egy működő rendszer is volt, ma azonban annyira ki voltam ütve, olyan mélyen aludtam, hogy már ki tudja mióta rezgett a telefonom, amikor a két lány megunta és elkezdett ordibálni velem.

Sejthettem volna előre is, hogy valami ilyesmi fog történni, ugyanis napról napra egyre nehezebb lett hajnalban felkelni, egyre kimerültebb voltam és vagyok, mind testileg, mind lelkileg, és ma reggel úgy látszik, elértem valamiféle határt. Egyre jobban tiltakozik a testem a terhelés ellen, és ahogy csak tudja, a tudtomra próbálja adni, hogy pihenésre van szüksége. De még nem engedhetem, hogy kieresszek, ma is, és holnap is lesz még táncóra, ahol a legjobbamat kell nyújtanom. Utána meg úgyis őszi szünet lesz, kénytelen leszek hazamenni, ahol nem lesznek olyan jó lehetőségeim edzeni, tehát elkerülhetetlen, hogy valamennyit pihenjek majd.

Az viszont csak csütörtöktől fog következni, addig a topon kell maradnom, és ki kell sajtolnom magamból minden pluszt, hogy ne maradjak el Lizáék mögött a balettban. Ennek tökéletesen tudatában léve próbáltam magamhoz térni a táncteremben az álmosságtól, és engedelmesen belekezdtem a bemelegítésbe, pedig semmire nem vágytam jobban, mint hogy visszazuhanhassak az ágyba még egy órácska alvásra.

A házi feladat a mai táncórákra egy rövid, félperces balettdarab betanulása volt, amit a bemelegítés végeztével vagy tízszer egymás után elpróbáltam, de egyszer sem voltam vele elégedett, a tükörben nézve magamat mindig találtam a mozgásomban valami hibát, vagy éppen eszembe jutott, hogy Liza előadásában mennyivel kecsesebben és finomabban mutatnának a lépések, mint ahogy én a rövid, tömzsi lábaimmal csinálom.

A tizedik, szinte végigbénázott verzió után végül kénytelen voltam abbahagyni, mert késésben voltam, így idegesen, szorongva és magamat ostorozva rohantam el zuhanyozni. Miközben átöltöztem, csodálkozva vettem észre, hogy bő rám a rövidnadrág, amit már vagy két éve használok táncoláshoz, mivel azóta nem nőttem semmit. Bár a mérlegem is alátámasztja, hogy kevesebb kiló vagyok, mint egy hónapja, mégis eléggé meglepett a felfedezés, ugyanis én nemhogy vékonyabbnak, hanem egyre kövérebbnek látom magam, a combjaim is mintha egyre csak nagyobbak lennének.