Élettánc [Befejezett]

ZITA

December 1., hétfő

Az utóbbi időben nagyjából a helyükre kerültek a dolgok. Szinte el is felejtettem már, milyen, amikor nem szenvedéssel telik minden nap, így igazából ajándékként élem meg az összeset. Persze nem azt mondom, hogy most már semmiféle küzdelem nincs az életemben, mert ez így nagyon nem igaz, ugyanúgy harcolnom kell magammal, ugyanúgy jelen vannak a problémáim, és a rossz gondolatok sem tűntek el nyomtalanul, de sokkal könnyebb úgy minden, hogy a terheimet nem egyedül kell cipelnem, hanem hagyom, hogy más is kivegye belőle a részét.

Soma egyszerűen fantasztikus. Ha az összes ember akár csak egy kicsit is hasonlítana rá, akkor ez a világ egy gyönyörű hely lenne. Elképesztően önzetlen, és mindent félretesz annak érdekében, hogy nekem segíthessen, a gondomat viseli és vigyáz rám helyettem is. Soha senki nem törődött ennyit velem, mint ő, és nem csak azért, mert a szüleimet nem érdeklem; ha tökéletes családi élettel rendelkeznék, valószínűleg akkor is igaz lenne ez az állítás. Szerintem az emberek egy része valójában nem is tudja pontosan, hogy mi az igazi szeretet, mert nincs olyan személy az életükben, aki megmutatná nekik, nincs, aki minden egyes hibájukkal együtt szeretné, és soha nem hagyná őket magukra, bárhogy próbálják elüldözni. Én viszont tudom, mit jelent ez. Tudom, hogy milyen az ilyen mértékű szeretet, mert minden nap megkapom Somától. A „szerencsés" szó ezért nem lehet elég arra, hogy kifejezzem, milyen helyzetben vagyok.

Viszont az állítás, miszerint ketten vagyunk a világ ellen, már nem igaz többé. Ugyanis már nem ő az egyetlen, aki az oldalamon harcol. Az egyik legváratlanabb dolog, ami valaha történt velem, az a Bogival és Lellével való, frissen kialakult barátságom. Igazából nekem mindig „csak" Soma volt, barátnőim soha nem voltak igazán, és nagyon nem számítottam rá, hogy ez pont életem legsötétebb időszakában fog megváltozni, aminek köszönhetően már nem is lesz annyira sötét az az időszak. A munka oroszlánrészét persze Soma végezte, de ez a két lány is nagyon sokat segített abban, hogy elmozduljak a mélypontról, például azzal, hogy olyan kedvesek voltak velem, amikor elájultam, azzal, hogy elém álltak, amikor Liza és Kitti rám támadtak, és azzal, hogy kérés nélkül kiharcoltak nekem egy másik kollégiumi szobát.

Az új szoba ténye egyébként nagyon boldoggá tesz, és sokkal könnyebb tőle a lelkem, mivel nagyon jó az érzés, hogy a saját lakhelyem felé tartva már nem imádkozom azon, hogy a szobatársaim ne legyenek bent, illetve hogy már nem rettegek belépni, nem tudva, hogy most épp milyen lelki pofonokat fogok kapni. Annával nem sokat beszéltem eddig, de nagyon rendes és békés természetű, és természetesen Lelle is, még ha nem is annyira gyorsan fogad a feltétel nélküli bizalmába, mint Bogi. Bogi kapcsán néha olyan érzésem van, mintha ő lenne a pótanyukám, nagyon figyel rám, kiáll értem és egy csomó kedvességet meg szeretetet ad. Sok időt töltök velük a suliban, és már egyre kevésbé érzem ezt szokatlannak, kicsit olyan, mintha megtaláltam volna a helyemet, még ha nem is ott, ahol először kerestem.

Bogi és Lelle „felügyeletének" meg a szobaváltásnak köszönhetően Liza és Kitti leszálltak rólam, az öltözős incidens óta nem szóltak hozzám egy szót sem, bár ebben az is közrejátszhat, hogy azóta nem vagyok hajlandó egyedül maradni velük, inkább öltözmk át a vécében táncórák előtt. Néha azért észreveszek tőlük egy-két utálkozó pillantást, amitől összerándul a gyomrom, de nagyon igyekszem nem törődni velük.

A táncot is elkezdtem újra élvezni, és csak most jövök rá, hogy mennyire hiányzott ez, és mennyire hülye voltam, hogy egy ostoba versengés miatt megkeserítettem magamnak a legnagyobb szenvedélyemet, és elvettem az egésznek az örömét. Most újra azért táncolok, mert élvezem, és nem hagyom, hogy legyen rajtam bármiféle nyomás, még az sem érdekelne, ha rossz jegyeket kapnék, nem vagyok hajlandó stresszelni ezen. De egyébként nem is kapok, mert nagyképű ilyet kijelenteni vagy sem, de hip-hopban én vagyok az egyik legjobb a csoportban.