Két magányos ember (AOT fanfic Levi x Historia) Befejezett

1. rész

853.

Lassan sétáltam végig az érett sárga búzakalászok között, elmerengve gondolataimban. A kellemes, meleg, nyári szél bele-bele kapott fekete hajamba. Messziről gyerekek nevetése hallatszott, és a város nyüzsgése. Nyugodt, szerda délután volt.

Mikor a horizonton felbukkant a távolban az otthonos ház, ahova tartottam, meggyorsítottam egy kicsit a lépteimet. Ha végeztem itt, akkor legalább hazamehetek.

Ahogy kitártam az ajtót, neszek hangja ütötte meg a fülemet. Vízcsobogás és edénycsörgés. Az előszobát nem választotta el ajtó a konyhától, így a fiatal nő, aki mosogatott, egyből felém tudott fordulni.

- Levi, örülök, hogy el tudtál jönni.

- Nem tesz semmit – hajoltam meg, majd a bakancsomhoz nyúltam volna, hogy kikössem, majd levegyem, azonban Historia hangja megállított.

- Mondtam már, hogy ha ketten vagyunk, ne hajlongj. Tiszta kellemetlen ezt itthon is nézni. Teát?

- Köszönöm – felelem, majd a nappaliba megyek, ahol leülök az ebédlőasztalhoz, és türelmesen várok.

Percek telnek csak el, Historia már csatlakozik is hozzám. Látom, hogy az arca gondterhelt, de nem tudom, mi miatt. Belekezdünk a megbeszélésbe, ami miatt jöttem.

Mióta királynővé lépett elő, nagyon sokat változott. Megkomolyodott, céltudatos és keménykezű uralkodó lett belőle, aki úgy látszott, egy megingathatatlan bástyát személyesít meg. Ugyanakkor igazságosan próbált eljárni minden esetben, ahol probléma merült fel.

Pontosan emlékszem arra, hogy mennyire is járatlan volt azokban a dolgokban, amiktől egy uralkodó regnálásra alkalmas lesz. Ilyen volt a politika, a gazdaságtan, a földrajzi ismeretek, az etikett és illemtan, illetve a kommunikációs készség. Így rövid idő alatt kellett olyan mértékű tudásra szert tennie, ami egy tapasztaltabb embernek is nehézséget okoz.

Amiben tudta, a Felderítő Egység segítette. A politikában meglepő módon én voltam a leginkább jártas Erwin után, akinek akkoriban nem volt ideje, hogy felkarolja a lányt, így rám lett bízva. Erwin halála után pedig Hange lett az, aki a hadsereg ügyeit tanítgatta a lánynak, bár igaz, Historia már nem volt abban zöldfülű. A társai inkább csak látogatták, és próbáltak színt vinni tempós és betáblázott hétköznapjaiba.

Most pedig itt ül előttem ugyanaz a Historia, mégis, egy teljesen másik ember néz vissza rám. Ahogy formálja a szavakat, támasztja a fejét kezével, veszi sorra a monetáris problémákat, amivel országának meg kell majd birkóznia az elkövetkezendő időszakban, egy felnőttre valló cselekedet.

Mégis mikor lettem ennyire szentimentális? Talán csak nehéz elfogadnom, hogy az évek elszállnak, sokan továbblépnek, sokan meghalnak, megint mások felnőnek, és családot alapítanak. Én pedig, mint egy megrekedt lélek a Menny és Pokol között, csak bolyongok, és sosem találok célt.

Ahogy az utolsó dolgokat is átbeszéltük, az atmoszféra megváltozott. Historia kicsit lazább lett, és még egy halvány mosolyt is eleresztett, ahogy pakolta össze a papírokat.

- Köszönöm az időt, amit rám szántál. Későre jár, nem vacsorázol velem? – kérdezte. Nem igen furcsálltam, sokszor megesett, hogy akár egy teára is bent maradtam vele a palotában.

- Elfogadom. Segítek teríteni.

- Köszönöm.

Hideg vacsora volt, felvágottal, zöldséggel. Meglepődök sokszor azon, hogy királynő létére mennyire normális, hétköznapi emberként él. Még a ház, ahol lakik, az is egy teljesen átlagos parasztház, semmi giccs, vagy felvágós dísz. Egy kicsit büszkeséggel tölt el, hogy nem felejti el a gyökereit.