Két magányos ember (AOT fanfic Levi x Historia) Befejezett

2. rész

A tőlem szokott módon hajnalban keltem, és elkezdtem a reggeli rutinomat végrehajtani. Felöltöztem az egyenruhámba, lementem a konyhába, hogy egy teát csináljak, majd amikor megittam azt, és hatot ütött az óra, végigjártam a kaszárnya szobáit, és felvertem minden lusta disznót az álmából.

Mivel az ülés alig két óra múlva volt esedékes, addig eligazítást és testi felmérést tartottam a beosztottjaimnak, és Pápaszemmel is összefutottam. A nő eléggé fáradtnak tűnt, egyik kezében kávés bögre, míg hóna alatt egy vastag paksamétát szorongatott.

- Jó reggelt, Levi – morogta két kávékorty között. – Hogy a francba nézel ki mindig úgy, mint egy mosott szar?

- Inszomniás vagyok, szaros négyszem. Szerinted kialudtam magamat valaha is? Azok ott a jelentések?

- Jah. Délen jó a helyzet szerencsére, és csodával határos módon senki sem halt meg legutóbb, így nem kellett halotti bizonyítványokkal foglalkoznom. Bár szívesen rásóznám valaki másra a papírmunkát... - nézett rám sokat mondóan.

- Álmodik a nyomor, hogy több munkát adj nekem. Van így is épp elég.

Ahogy beszélgettünk, elértünk a palota bejáratát, és már szinte jó ismerősként léptem be a hatalmas épületbe. Az utóbbi három évben annyi időt töltöttem itt, hogy lassan már a második otthonomnak hívhatnám a helyet.

Szinte utolsókként értünk a terembe, és elfoglaltuk a helyünket, Historia jobbján. A lány hangosan köszönt, és ahogy az óra elütötte a nyolcat, felállt, és megnyitotta a tárgyalást.

Egy pillanat alatt végignéztem rajta. Hosszú, szőke haja szoros kontyba volt fogva, semmi látható díszítést nem rakott bele. Ruhája a szokásos, mindennapi: fehér ing, fekete hosszú szoknya, magas sarkú, és az elmaradhatatlan kabát, ami mind a négy divízió címerét tartalmazta, jelezve, hogy ő az, aki összefogja a katonaságot, és uralkodóként minden fegyveres testületnek parancsolhat, amikor a helyzet úgy kívánja.

Mekkora hatalom egy ilyen csöpp lány kezében...

Viszonylag hamar sikerült átrágni magunkat a katonai divíziók jelentésein, majd jött a tárgyalás fekete levese: a pénzügyi dolgok.

- Bern úr, ha jól értem, az agrárszektorba még több pénzt szeretne tenni. Indok? – pillantott fel a papírok közül.

- Igenis – állt fel egy középkorú, barna bőrű, kopaszodó férfi. – Úgy véljük hosszas tanulmányozás után, hogy feleslegesen sok pénz folyik ki az államkincstárból a katonaságra. Az újonnan felfedezett területeket, amiket északon és keleten kellően megtisztítottak a titánoktól, be lehetne fogni további állattenyésztés és növénytermesztés szempontjából. Ez fellendítené a kereskedelmet is.

- Tehát összefoglalva kevesebb költséget javasol katonai célokra, és azt mind a kereskedelembe invesztálná?

- Végeredményben igen.

- Nem rossz ötlet – bólintott Historia. – Hajlok az engedélyezésére, azonban előtte egy kérdés: miért csak a katonaság?

- A legtöbb kiadása az országnak katonai célokra történik, azonban már koránt sincs annyira erre szükségünk, mint régen. El kell ismerni, hogy sokkal effektívebb lett a titánölés az utóbbi időkben, és kevesebb polgárt is vesztettünk, és emiatt csökkent az ok is, hogy továbbra is a katonaság szabja meg a monetáris politikánkat – érvelt.

- Szólhatok, Őfelsége? – emelte fel Hange a kezét.

- Tessék.

- Abban teljesen igaza van, hogy az államkassza jelentős százalékát mi vettük el. Ez sosem volt titok, hiszen katonai diktatúrában éltünk eddig is. Azonban ahhoz, hogy ennyire sikeresek legyünk, az utóbbi időkben a költségeket még jobban meg kellett emelni.