Semmi sem az, aminek látszik

Malfoy vagy

1998. December 19. 18:50
.
A Malfoy család otthona,
.
Draco Malfoy szemszöge:
.
Kinézek az ablakon; esik a hó, minden ki van világítva, rengeteg dísz, karácsonyi dalok, mézeskalács és kürtöskalács illata árad be a szobámba kintről. Az utca tele van. Sürögnek-forognak az emberek, hisz közeleg a karácsony. Sok család, szerelmesebbnél szerelmesebb párokat látok kézen fogva, fülig érő mosollyal, szeretetben és boldogságban. Egyáltalán nincs karácsonyi hangulatom, pedig a házunk is pompázik a szebbnél szebb díszektől, világítástól. Ide hallom, hogy édesanyukám kedvenc karácsonyi dalait hallgatva tevékenykedik a konyhában, süti a finomabbnál finomabb süteményeket és ételeket.
De egyszerűen nincs meg az a varázs, amit mindenki más érez ilyenkor. Valami nagyon hiányzik. Továbbra is csak bámulok kifelé az ablakon, nézelődök és kavarognak a gondolataim. Hangulatom egyre rosszabb, próbálok rájönni, mi lehet a gond, mi az, ami hiányzik. Csak boldog embereket látok, de én mégis szomorú vagyok, olyan magányos.
Én miért nem lehetek boldog?
Miért nincs olyan ember aki tiszta szívéből szeretne?
Egyre több kérdés merül fel bennem, az agyam csak pörög folyamatosan. Egyre szomorúbb vagyok, érzem ahogyan a torkomban gombóc keletkezik.
Kezd elkapni az irigység, a féltékenység is egyszerre ahogy egyre több szerelmes és vidám embert látok. Forró bort és csokit isznak, miközben sorban állnak egy kis ajándék bolt előtt, várakozás közben meg egymáshoz bújnak, majd megcsókolják egymást. Elegem van. A szemeimben könnyek keletkeznek, majd az első pár csepp lassan végigfolyik az arcomon. Erőteljesebben becsuktam az ablakom, behúztam a függönyöm, majd levágtam magam az ágyamra. Kezembe vettem az egyik párnámat és a fejemet belehajtottam. Összeszorítottam a szemeimet és rámtört a keservesebbnél is keservesebb sírás. Nagyon magányosnak érzem magam. Úgy érzem senki sem szeret engem igazán. Nincsen lelkitársam, nincsen olyan személy az életemben akivel bármit megoszthatnék, aki mellett önmagam lehetek, aki bármikor meghallgatna és itt lenne velem bármi is történjen. Talán ez lehet a probléma. A karácsony a szeretet ünnepe, de az én szívem rideg és zord, a lelkemet nem színesítette meg még senki sem. A párnám teljesen átázott a könnyeimtől. Hanyatt feküdtem és a plafont bámultam. Érzem ahogyan a könnyeim száradnak rá az arcomra, közben az ujjaimat tördelem. Egy perccel később hallom, hogy anya jön fel a lépcsőn és szólít engem.
Basszus, nem láthat így. Engem mindig is úgy neveltek, hogy nem szabad gyenge, érzengős "kisfiúnak" lennem. Olyannak, aki sír, akinek vannak igazi érzelmei, érzései. "Férfinak" neveltek, szavaikat idézve:
"Draco, te férfi vagy, a férfiak nem sírnak. Malfoy vagy, így gonosz, érzéketlen, ne hozz szégyent ránk"
Nem is részletezném inkább tovább. Számomra nagyon csúnya és bántó dolgokat mondtak még, olyanokat is, amik nagyon a lelkembe hatoltak. Én nem ilyen vagyok, de köteleznek erre. Mindenki előtt így kell viselkednem, így senki sem ismeri az igazi énemet. Ezért vagyok magányos, ezért nincsenek barátaim.
Ahogy ez mind lepörgött előttem, anyám már nyitott be az ajtómon, hogy szóljon, készen van a vacsora. Azonnal észrevette, hogy valami nagyon nincs rendben. Kérdezte tőlem:
-Draco, ugye nem sírtál? Tiszta vörösek a szemeid. Nem értelek, neked nincs is miért ezt tenned! Azonnal szedd össze magad! Szerencséd, hogy nem apád jött fel. Kapkodd össze magad, aztán gyere le vacsorázni.-ezután gyors hátat fordított és erőteljesebben becsukta az ajtót.
Nagyot nyeltem, közben néztem magam elé. Mély levegőt vettem, erőt vettem magamon, felálltam és megtöröltem az arcom. Rendbe tettem az ágyamat, felvettem a papucsomat és elindultam lefelé a konyhába. Ahogyan mentem le a lépcsőn egyszerre néztek fel rám a szüleim. Anyukám épp pakolta ki az ételeket, apukám meg akkor érkezett meg, a kabátját vette le, és tette rá a székére. Mindkettőjük zord tekintete szegeződött rám végig, amíg leértem hozzájuk. Köszöntöttem édesapámat, de ő a szokásosnál is komolyabban nézett rám, kissé ijesztően. Láttam a haragot a szemeiben, éreztem, hogy tisztában van vele, mi történt fent velem az előbb. Pár másodperc néma csend után a kezét rátette a vállamra, majd azt mondta:
-Szerbusz fiam!-majd leemelte a kezét és leült.
Nyeltem ismételten egy nagyot. Nem tudom, hogy most mit kéne éreznem. Tartsak e tőle, vagy majd ezt az egészet elfelejtjük. Közben én is leültem az asztalhoz. Mindannyian szedtünk magunknak az ételből.
Érezni lehetett a feszültséget.
A fagyosabbnál is fagyosabb volt a hangulat hármunk között. Lehet, hogy a házunk ragyog rengeteg színben, és boldog díszek vesznek minket körül. De mi, Malfoyék nem egy átlagos, szeretetben gazdag, boldog család vagyunk, hanem egy sötét, érzelemmentes család. Csak a minimális szeretet és érzelmek mutatkoznak meg nálunk. Mindig is normális családra vágytam, de mi már sosem leszünk azok. Miközben így elmélkedtem, fogyasztottam el a vacsorámat, anyukám egyszer csak megszólal:
-Drágám ugye te is látod, Dracon amit én?
-A kisírt szemeit? Persze, hogy látom.- felelte apám.
Lepillantottam, összekulcsoltam a két kezem az asztal alatt, majd visszanéztem rájuk.
-Ne haragudjatok.-mondtam nekik.-Csak ez már nagyon kikívánkozott belőlem...-majd megcsuklott a hangom.
Apa csak bámult maga elé. Anya nézett rám. Tekintetem ide-oda cikázott. Épp elkezdtem volna újra beszélni, de apukám közbevágott:
-Jólvan Draco, felejtsük el, ezzel már nem tudunk mit csinálni. Ügyelj arra, hogy ez legközelebb ez ne forduljon elő. Te egy gonosz ember vagy. Neked kell ezt kiváltanod másokból, nem neked kell csinálnod.
-így van.-felelte anyukám.
-Rendben van, ígérem nem fog több ilyen történni.-majd felálltam az asztaltól, megköszöntem, és elindultam felfelé a szobámba.
-Drágám még nem ettél a bejgliből!-kiabált utánam édesanyám.
-Nem vagyok már éhes.-feleltem vissza.
A szobámba érve csak ez a mondat kísértette a gondolataimat: "Draco, te gonosz ember vagy"

/És íme az első történetem első része. Köszönöm, hogy elolvastad! Remélem tetszik! Hamarosan jön a következő rész, addig is jó olvasgatást kívánok!/