Promised neverland oneshots

Ha Emma nem szökött volna el....

Igen élek még! Sőt visszatértem ( remélhetőleg rendszeres részekkel). Lehet, hogy csak nekem, de ez az év egy borzalom volt xD. De most, hogy túl vagyok az összes stresszes vizsgámon, már itt a  nyári szünet és nem kell semmi miatt aggódnom hát újra itt vagyok és remélem, hogy mindenki másnak is véget ért minden ilyen hülyeség.
Most pedig jó olvasást kivánok mind annyiótoknak! 

Az árvaház hamarosan már csak por és hamu habár még a tűz lángja falják a falakat. A fiatal vörös hajú nő arcán könnycseppek folynak le. Az ismerős jelenet gyerekkorából most úgy villant föl mint viharos estén egy villám a sötét égen. Mikor történt? Tíz éve talán? Az emlék habár fájdalmat idézett elő mégis mosolyt csalt az arcára. Az utolsó alkalom, hogy látta szeretett testvéreit. Sokszor felmerült benne a kérdés, hogy vajon élnek-e még ? Biztonságban vannak-e? De választ soha nem kapott. Tudta, hogy ott és akkor hibázott nem indult el a kötélen , a kezei nem mozdultak képtelen volt rá. Tudta, hogy óriási hibát vétett és az egyetlen dolog ami vigasztalta az az volt, hogy ők elmenekültek talán már mindannyian régen meghaltak, hiszen nem jöttek vissza Phil-ér és a többiekért, de legalább nem itt.

Most, hogy mama volt számtalan gyermek halálát látta már és minden alkalommal az az egy este jutott eszébe amikor először látott ilyet. A szőke kislány hideg és holt teste halála napjáig kísérteni fogja, mikor meglátta azon a napon kisgyerekként felfordult az akkor tökéletesnek tűnt élete.
Végig mérte a tájat kisebb gyermekek aggódó tekintettel pásztázták a házat amennyi még volt belőle legalábbis, már már úgy érezte újra éli a napot amikor ő tette ugyanezt csak más szemszögből. A fiatal lány összeszámolta a gyerekeket harminc kettő, öt hiányzik. Méghozzá az öt legidősebb.

- Srácok figyeljetek, tudom hogy most féltek és ez ijesztő de légy szíves maradjatok itt amíg elő kerítek mindenkit oké? - hajolt le a csöppségekhez akiket úgy szeretett.
- Igen Mama - mosolyogtak rá a gyerekek.
A vörös hajú lassú léptekkel a fal felé indult majd arra könnyedén felmászott. És ahogy számított rá ott találta mind az öt gyermekét. Ránézett a walkie-talkie-ra a kezében amivel könnyedén értesíthette volna a központot, de nem akarta így azt könnyű szerrel ledobta a szakadékba ami ilyesztő mélységével rémiszgette azokat akik elakarták hagyni a helyet. Az arcára egy mosoly kúszott majd a gyerekekhez fordult.
- Beszélgessünk egy kicsit rendben? Legalább még egy óráig rá se fognak jönni hogy ég a ház ne aggódjatok.
Az öt gyerek egymásra pillantott majd pár szempillantással megegyeztek, hogy plusz tíz percből nem lehet bajuk.
- Büszke vagyok rátok nagyon ügyes tervetek volt viszont mielőtt elmentek egy dolgot szeretnék tőletek kérni rendben? Vigyetek magatokkal mindenkit aki hat év felett van az alatt senkit sem fognak kiszállítani és majd utána gyertek vissza értük.
- És mégis miért higyünk neked vagy miért csináljuk azt amit te mondasz? Egész életünkön át hazudtál nekünk egy szívtelen szörny vagy aki démonoknak dolgozik! - Emma arcára fájdalmas mosoly ült ki megértette mit érzett Isabella amikor mind azt gondolták róla hogy egy szörnyeteg most hogy a helyében volt most értette meg valójában, viszont a másik oldalról pontosan át tudta érezni mit érez az ártatlan gyermek hiszen már azt is tapasztalta.
- Mert tudom milyen érzés az ha egyedül maradsz ha csak magadra számíthatsz. Hadd meséljek el egy történetet rendben? - A gyerekek bólintottak. -
Egy téli napon történt itt a Grace field árvaházban 15 bátor gyermek egy szökést hajtott végre már 14 átért a túlsó partjára a szakadéknak ám a 15. Képtelen volt, képtelen volt még arra is, hogy megmozduljon soha többé nem hallott a társairól itt maradt és Mama lett belőle, minden nap gyötörte az érzés hogy cserben hagyta társait, gyermekek halálát nézte végig számtalanszor tudván, hogy semmit sem tehet mind azért mert egyszer amikor igazán kellett volna nem tudott megmozdulni. - A fiatal nő arcáról könnycseppek gurultak le, de még mindig mosolygott.
- És most ez a régen naiv most pedig tehetlen lány azt szeretné hogy nektek normálisabb életetek legyen szóval kérlek vigyázzatok magatokra drága gyermekeim és találjátok meg az emberek világát!
- Mama és veled mi lesz?- kérdezte Mishoya ötük közül a legkisebb sírós szemekkel.
- Nem tudom, valószínűleg amint rájönnek, hogy segítettem nektek el ér a vég, de nekem már mindegy ez itt nem élet ami itt folyik legalábbis egy ember számára nem, de nektek még lehet egy normális életre esélyetek.
- Gyere velünk te is ! Kérlek ! - ölelte át a lány.
Emma arcára fájdalmas mosoly ült ki.
- Nem tehetem, de megígérem , hogy még találkozunk rendben? - persze a lány és Emma is tudta hogy ez hazugság hogy ne tudta volna, de egy kis reménnyel akart elbúcsúzni szeretett drága gyermekeitől.
                                     ×

Miután meggyőzödött róla hogy mindenki akinek kellett épségben átjutott a szakadék túloldalára az ott maradt pár gyermekhez fordult.
- Figyeljetek maradjatok együtt nem sokára jönni fognak értetek hogy megmentsenek a tűzből , nekem még dolgom van. Vigyázzatok magatokra rendben ?
-Igen mama!- zengte a vékony hangú kórus.
A fiatal nő az égő ház felé vette az irányt újabb emlék foszlány mászott a gondolatai közé. Hogy, hogy leszidta Ray-t amikor ugyanazt akarta megtenni. Szinte már nevetséges, hogy az lesz a veszte amit másnak nem engedett, de számára már nincs remény. Az égő házba lépett. A szoknyája széle már elkezdett perzselődni. Egy dalt dúdolt amit még Mama tanított meg neki eközben a lángok kezték elnyelni. Már nem volt sok ideje hátra az arcán mosollyal szemeiben könnyekkel és szívében pedig a gyerekek felé reménnyel akarta itt hagyni ezt a kegyetlen világot ahol az ember nem több mint étel egy fejlettebb faj számára. Ahol az élet  illúzió és valójában nem is létezik csak arra, hogy a démont szolgálja. Mégis boldogsággal akarta itt hagyni ezt a világot. Csönd csak a dallam amit dúdolt hallatszott a halál már közel járt a küszöbön kopogott. Emma elfogadva a sorsát tárt karokkal várta.
~Sötét befejezés~
Az utolsó dolog amire gondolt az a remény volt, mert Emma naív volt és a remény soha nem hagyta el még halálakor sem. Nem az ő reménye volt nem róla szólt, de soha nem is szóltak róla mindig másról szóltak és az egyetlen dolog ami életbe tartotta az a másoknak való segítés reménye, de az nap nem erről reménykedett az nap unrealisztikus remények karolták át utolsó perceiben. Hogy a gyerekek életben maradnak és megtalálják a világot amibe tartozniuk kéne, hogy sikerül nekik elpusztítaniuk a kegyetlen rendszert melybe mind démon mind ember beleegyezett a lány tudta a két faj közt megegyezés van egy ígéret ami nem törődik az emberekkel és mégis ők hozták, de ezt vajon több embert mentett meg mint amennyinek a pusztulását okozta? Emma nem tudta, de reménykedett hogy majd egyszer már a démonoknak se lesz szükségük emberi húsra. Mint halvány foszlány saját testvéreinek életben maradásában is remélt. A lángok égették a lányt tudta előbb vagy utóbb a tűz miatt vagy füst mérgezésben megfog halni. És életében először és utoljára önző remény támadt benne a remény, hogy emlékezni fognak rá mint jó gyerekre mint kedves testvérre és mint gondoskodó anyára és ez a remény kivánságként hagyta el a száját, s mint utolsó szó mint mondott.
~világos befejezés~
egy kéz visszarántotta. A kézhez pedig egy test és egy fej is tartozott.
-idióta! Ne merj nekem most meghalni amikor vissza jöttem érted, érted ?
- Ray? - a lány szemébe könnyek szöktek még mindig élnek és itt vannak mindannyian. És talán most neki is lesz esélye egy normálisabb életre. Ezen a napon 2055 tavaszán a Grace field house teljesen megsemmisült.

Amúúúgy vannak ilyen kéréseim amikről eskűűű nem feletkeztem el, de tényleg .... És egyébként azokat is megfogom írni.... Majd....valamikor.... ~Sachiko