Back In Time(Namjoon ff)

VII.

A kép eltűnt, én pedig a padlóra borultam, s szemeimből kicsordultak a könnyek. Sosem láttam senkit meghalni, főleg nem ilyen brutálisan. A látvány megrémisztett, mintha teljesen valóságos lett volna. Nem akartam, hogy baja essen bárkinek, Namjoonnak sem. Vajon az én hibámból történt?

Namjoon pov

- Sooyoung, jól vagy, mi történt? – szólítgattam a földön összekuporodott, rémült lányt, majd le is térdeltem, s hagytam a fenébe a "nem érhetek hozzád" hazugságot. Szerintem észre sem fogja venni. Megfogtam vállát, s úgy próbáltam lenyugtatni.

- Nem akarom! Nem akarok kimenni oda! Nem! – tiltakozott, én pedig azt láttam a legjobbnak, ha felhúzom onnan, s átkarolom. Általában, ha egy ember fél, a legkézenfekvőbb és leghasznosabb megoldás, ha valaki karjaival védelmet nyújt neki.

Amint kezeim közé került, szorosan a ruhámba kapaszkodott, s arcát próbálta elrejteni, elbújni a világ elől. Éreztem, hogy minden porcikájában remeg, s továbbra is pityergett. Mit láthatott, ami így megijesztette? Még ide sem értek az arab csapatok...Attól pedig még én is tartottam, és nem magam miatt. Ha most, mikor nem történt még semmi így kiborult, mi lesz ott kint? Én sem tudtam, mire számítsunk.

De én voltam az Irányító. Össze kellett szednem magam. Minden rendben lesz, mert Sooyoung megérinti majd a Kulcsot, és nem lesz semmi baja. Nem hagyom.

- Sooyoung, mondd el nekem, mit láttál! – próbáltam lehúzni mellkasomról, ahol már nedves volt az ingem a könnyeitől.

A lány szemei pirosak voltak, hosszú barma haja összekócolódott, s hangosan szipogott, ahogy próbálta letörölni könnyeit. Hagytam, hagy nyugodjon le egy picit.

- Meghaltál – próbálta elfojtani kitörni vágyó könnyeit ismét, de nehezen ment neki. – Nem láttam semmit, hiába nyitottam ki a szemem, csak ott álltál, és minden tiszta vér volt... – sírt fel végül. – Túl valóságos volt...Ne haragudj – hajtotta le fejét.

Egy pillanatra nem tudtam mit mondani. Nem azért, mert ilyet látott Sooyoung. Hanem mert nem számítottam rá, hogy ilyen gyorsan fog történni minden.

Még akkor, amikor elmondták nekem, hogy mit kell tennem annak érdekében, hogy élhessek, azt is tudatták velem, hogy a társam nemcsak egy egyszerű ember lesz. Lesznek képességei, amelyek segítenek majd nekünk az utazások során. De ez sajnos nem ilyen egyszerű. Sooyoungnak ezt feldolgozni, s elfogadni, illetve nem megrémülni tőlük sok idő. És nem itt fogom tudni neki ezt elmagyarázni.

- Nézz rám! – fogtam meg vállait, mire lassan felemelte fejét. – Ezt csak a sokk miatt láttad, nem történhet ilyesmi. Mindketten ugyanúgy rendben leszünk, mint London után, rendben? – próbáltam mosolyogni, azonban annak ellenére, hogy voltam már a halál torkában, és annak ellenére, hogy tudtam, ha megérinti Sooyoung a Kulcsot, minden visszaáll az eredetire, kissé megrémültem. De ezt semmilyen körülmények között nem mutathattam ki előtte.

Sooyoung még pityergett, de bólintott, s ismét lehajtotta fejét. Én összeszedtem magam, s felálltam mellőle, majd kimentem az ajtón, hogy az egyik agyag köcsögből kivegyek két egyszerű, fehér ruhát, pont olyat, mint amilyet a kint sétáló hétköznapi emberek hordtak.

Odanyújtottam neki, majd elfordultam, hogy felöltözhessen. Némán felállt, s fel is öltözött, majd kiment az ajtón, hogy én is átvehessem a kötős ruhát.

Nem mondom, kényelmes volt, s kevésbé volt melegem így, de nem hordanám minden nap. Olyan érzés volt, mintha csak egy törölközőt tekertem volna magamra. Ami természetesen bármelyik pillanatban leeshetett az emberről, ezért is volt bosszantó. De fontosabb dolgaim voltak a kényelemnél, így az ajtó fele fordulva kiléptem rajta. Sooyoung az ajtó melletti lépcsőn ült, s nézelődött. Szemei még pirosak voltak, de már nem sírt, szerencsére. Abba viszont nem akartam belegondolni, hogy hogyan fogja magát érezni, ha bekövetkezik, amit látott.