Back In Time(Namjoon ff)

XI.

Az egyik katona közeledni kezdett felém, s valamit mondott. Talán kérdezett. Nem tudtam válaszolni, hiszen nem értettem semmit belőle. Annyi biztos volt, hogy nem angolul, vagy németül beszélt, se nem franciául vagy spanyolul, olaszul.

Amikor nem válaszoltam pár másodperc múlva sem, a jókedv eltűnt sötét szeméből, dühös lett. Majd egy akkora pofont kaptam arcomra, hogy beleszédültem. Az álkapcsom majdnem kiugrott, elharaptam nyelvem, éreztem a fémes ízt a számban. Felsikoltottam, s lehajtva hagytam fejem, mert könnyek szöktek szemeimbe. De a kedves fiatalember, mert az volt, belemarkolt hajamba, s hátrarántotta fejem vele. Eszelősen pillantott le rám. Nekem elnyílt szám, s a zokogás lassan utat tört magának a szelíden patakzó könnyeim helyett.

Ismét mondott valamit, és kezdett idegesíteni, hogy nem értem. Talán ha érteném, megszabadulnék. Ilyen gondolatok cikáztak fejemben, amikor megéreztem egy kezet jobb mellemen. Összerándultam a durva érintéstől, s attól is, hogy ez egy olyan hely egy nőn, amit nem mindenki foghat meg. De ez a mocskos katona csak úgy, simán megtette. A könnyek egyre gyorsabban zúdultak le arcomon, de nem zokogtam. Dühös lettem, hiába féltem. Talán ezért öltek az emberek régen? Mert 'vagy ő vagy én' helyzetben voltak? Mert magukat akarták védeni? Ilyenkor mindegy volt, mi lesz, csak szabaduljon el az ember. De tehetetlen voltam, ez a tehetetlen düh pedig egyre jobban nyomta mellkasomat.

A férfi ezután bármerre kalandozott a kezeivel rajtam. Nem tudtam, mit is kellene tennem. Küzdeni? Akkor csak megvernek, talán halálra. Így pedig talán megúszhatom, ha eltűröm. Ebben reménykedtem, pedig tudtam, hogy semmi esélyem. Abban már biztos voltam, hogy ez a második világháború időszaka, s itt nem ismertek kegyelmet.

A többi katona is odajött, ekkor viszont már elkezdtem kapálódzni, mindhiába.

- Eresszenek el! Undorító állatok! – üvöltöttem, ahogy mindannyian hozzám értek.

A combomat, a mellemet, a torkomat, a hajamat fogdosták. Az egyik egy erőszakos csókot is nyomott számra, majd egy hatalmas pofont is mellé, valószínű, hogy ne beszéljek, s ficánkoljak. Hányni tudtam volna, köptem is egyet feléje, mire még egy pofon csattant arcomon, helyén pedig már izzott a bőröm. Majd elkezdték levenni ruháikat. Kezdtem annyira kétségbe esni, hogy forgott velem a világ. Nem tudtam már, hol, s melyik nyúl hozzám, nem tudtam, mi lesz velem. Szórakoztak, nevettek. Alkohol is került elő. Nekem pedig végem volt.

S a belső szorongásom, a tehetetlen düh, a kétségbeesés annyira eluralkodott rajtam, hogy úgy éreztem, felrobbanok. És tényleg ez történt. Egyszerűen csak felsikoltottam, s hirtelen minden elhallgatott. A katonák kezei eltűntek. Csönd vett körül, s hideg süvített be az ajtón...pontosabban a helyén.

Namjoon POV

Nagyon nehezen tudtam haladni a térdig érő hóban, s teljesen meg is fagytam benne. A katona ruha átázott, semmit nem védett. Egy fegyvert is cipeltem a vállamon, ami nem kicsi súly volt pluszba. Közben csak imádkozni tudtam, hogy jó irányba megyek, s hogy nem jönnek utánam.

Egy óvatlan pillanatban szöktem el. Épp a tó szélén őrködtem a szerencsétlen hadifoglyokon, akik között volt német, lengyel, de még talán francia is. Alig volt rajtuk egy szál ruha, pedig én is megfagytam a sajátomban, ők pedig úgy dolgoztak. Azonban nem engedhettem meg magamnak, hogy megsajnáljam őket, vagy hogy odamenjek és segítsek rajtuk. Erősnek kellett maradnom, s csöndben kellett tűrnöm, ahogy láttam őket megfagyni a jeges vízben, s mellett, miközben a fákat halászták ki a tóból. Borzalmas látvány volt, akárhányszor is látom ezt, akármelyik időben.

Minél előbb elakartam osonni megkeresni Sooyoungot, s két lehetőségem volt: a város, vagy az erdő. Egyik sem túl jó opció. A városban egyből elfogják származása miatt, s elhurcolják, jobb esetben, ebbe a táborba. Rosszabb esetben...az erdőben van, megfagyva, s elrabolva. És nem akartam azt megvárni.