Back In Time(Namjoon ff)

II.

  Úgy tűnt, a férfi ismeri ezeket az utcákat. Mintha járt volna már itt. Úgy fordult, nézelődött, mintha itt élt volna. Végül, mire kijózanodtam, megállt egy ház ajtajánál, s nemes egyszerűséggel belökte.

Lefagyva néztem szét a kissé kihalt utcán. Hátrapillantott rám, amikor már az előszobában állt.

- Nem jössz? – vette le cipőjét. Először csak tátogni tudtam, mint egy hal.

- Maga betört egy házba? – kérdeztem nem találva hangom.

- Hát, tulajdonképpen ez az én házam, csak bérlésre van – vont vállat. – Meg egyébként is, ilyenkor még nem igen létezett olyan, hogy magántulajdon.

Csak pislogtam rá. Majdnem rávágtam, hogy milyen hülyeséget beszél tanár létére, de ismét felpofozott a valóság, hogy bizony ez a középkor.

- Na, gyere már be, a végén elvisz valami nemes – intett befele, mire igen megijedtem, s beiszkoltam.

  Szerintem, a mai nap csak a tátogásomról fog szólni. A ház belülről meglepően modernnek bizonyult. Mármint...az 1500-as évekhez képest. Te jó ég...

- Hogyhogy a maga háza? – kérdeztem, ahogy a konyhába mentünk. Csak a bútorokra nézve meg tudtam mondani, hogy a reneszánsz fele közeledtünk. A minták, a faragás, amit eddig csak múzeumokban és könyvekben láttam...most itt állt előttem.

- Ha elmeséltem, amivel tartozok neked, elmondom – ült le az asztalhoz, s intett, hogy tegyem azt én is. Vett egy mély levegőt, ahogy összeszedte gondolatait, majd szemeimbe nézett. – Én nem vagyok tanár – kezdett bele, de én már itt nem értettem. – Sosem voltam, igazából utálom csinálni, inkább leírom, amit átakarok adni az embereknek. De ez még a fele sem az egésznek. Hazudtam az életkoromról – osztott meg egy újabb információt, én pedig már teljesen fonalat vesztettem.

- Mert mennyi idős? – kérdeztem homlokráncolva.

- A testem 26, a lelkem körülbelül 530 – gondolkozott el, én pedig nem tudtam megszólalni. – Azért vagyok ennyi idős, mert kaptam egy feladatot, amikor majdnem meghaltam 26 évesen. Azt mondták, hogyha ezt teljesítem, örök életet kapok. És én elfogadtam, épp a halálom előtt álltam, bárki elfogadná. Azonban nem számítottam rá, hogy fél évezreden át várnom kell a teljesítésére – sóhajtott egyet.

- Miféle feladat? – nyeltem egy nagyot, ugyanis teljesen kiürült az agyam. Képtelen voltam bármire is gondolni.

- Azt mondták, van egy társam, akit meg kell találnom, hogy mindent rendbe tegyen, akkor ők is, s én is nyugodtan élhetünk hosszú időkig.

- Kik azok az ők?

- A Felsőbbrendűek. Emberi fogalmakkal angyaloknak is lehet őket nevezni, akik az emberiség rendjét tartják fent. De eszközökkel képesek erre, az vagyok én és te. A társam – nyomatékosított.

- És mi a feladat? – Kezdtem újra teljesen elveszteni a valóságérzetem. Próbáltam minél többet megérteni, de ahányszor elmondott valamit, még jobban bekavarodtam.

- Kiszámíthatatlan. Akármikor, akárhol történhet, hogy visszaugrunk az időben. Ahova épp érkezünk, maximum 5 órát töltünk, legkevesebbet pár percet, azalatt az idő alatt meg kell találnunk a Kulcsot, ha megérinted, megakadályoztunk valami nagyon rosszat, aminek hatása lett volna a mi jelenünkre – folytatta rezzenéstelen arccal.

- De...miért én? Miért én érintem? Maga úgy látom ismert a témában, miért nem maga érinti meg?

- Igen, utaztam már. De nem én vagyok a Felvevő. Én csak az Irányító – mosolyodott el. Nem szólaltam meg. Egyrészt nem tudtam felfogni, másrészt sok volt. Minden.