Demons (h.s.) - REUPLOAD

8. fejezet

A titkok mögött:

Az a mondat visszangzott a fejemben, amit Harry mondott nekem előző éjjel. Vagy talán már aznap hajnalban?

Nem voltam benne biztos. Azt mondta hogy a szüleim tudnak erről az egészről. Én pedig csak ültem ott és hirtelen a világ legnagyobb hülyéjének éreztem magamat.

És ugyan így éreztem akkor is, amikor szemtől-szembe álltam Zaynnel, aki velem ellentétben olyan laza és gondtalan volt, mintha egy fényes délelőtti sétára készülnénk mindannyian. Pedig kört alkotva álltunk ennek az apró nappalinak a közepén, és én voltam a hatodik tag, akinek semmi keresnivalója nem volt ebben a körben. Én csak ott álltam és meg sem moccantam, míg a szemeimmel Niall, Zayn és Louis között ugráltam, akik úgy sorakoztak előttem mint a sakkfigurák. A régi életem részei, ha nem is szerves részei. Mind a normális életem idillinek nem-nevezhető képéhez tartozott.

És most hirtelen minden vett egy hatalmas fordulatot.

Hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magamat és csak vissza akartam feküdni, kialudni ezt az egészet. Az egész életet.

- Most itt fogtok állni teljesen némán és hatásszünetet tartotok? - kérdeztem végül, mikor már tényleg nem jutott eszembe semmi más. Ezzel a szarkazmussal próbáltam elfedni hogy mennyire kényelmetlenül érzem magamat.

Zayn felhúzta az orrát és mosolygott a poénomon. Louis és Niall mosolyai inkább együttérzőek voltak.

- Nem kínozni akarunk. De nem tudjuk hogy mennyit tudsz, érted? - Louis sokkal tárgyilagosabban és felnőttesebben beszélt, mint ahogyan ismertem. És ahogyan életemben először tényleg szemben álltam vele és megnéztem őt magamnak, rájöttem hogy sokkal idősebb, mint amennyinek mutatta magát.

Szarkasztikusan és frusztráltan felnevettem. Ez tényleg több volt a soknál!

- Semmit. Nem tudok semmit! - feleltem drámaian. Közel álltam a könnyekhez, hogy miért, azt nem tudom. - Úgy tűnik még a családnevem is teljesen ismeretlen a számomra. - Eddig mindenki úgy ejtette ki a nevemet, mintha radioaktív hulladékból lenne.

- Michael Moon valóban nem ismeretlen személy - felelte Zayn egy bólintás kíséretében.

- Ennyire jártasak vagytok az üzleti világban, vagy mi? - húztam fel a szemöldökömet szkeptikusan. Nehéz volt elképzelni hogy ez a szedett-vedett társaság a börze és a kereskedelem iránt érdeklődött volna, vagy hogy szemmel tartották volna bárki munkásságát, aki ilyen téren mozgott.

Közös nevetés és kuncogás volt a válasz erre a kijelentésemre, emiatt pedig még hülyébbnek éreztem magamat, ami eléggé nehéz volt, tekintve hogy azt hittem már elértem a tetőfokát ennek az érzésnek. Segélykérően Harryre néztem, az íriszei azonban csak ahhoz értettek hogy lyukakat fúrjanak az oldalamba.

Ő sem tudja, hogy ki vagyok, ötlött belém a hirtelen felismerés. Egyikük sem tudott rólam semmit, csak azt amit az iskolában láttam tőlem. Nem tudták hogy mit tudok és mit nem. Lehet hogy kémkedtek utánam, - vagy nevezzék ezt bárminek is - de csak én tudtam azokat a dolgokat, amiket ők akartak tudni.

- Jó, kezdjük elölről - sóhajtottam fel. - Miért ismeritek a családnevemet? Az apámat? - Nyomatékosan Niallre pillantottam. - Tudjátok, hogy hol lakok. Hogy hol járok iskolába. Hogy kik a szüleim. A cipőméretemet is sikerült kiderítenetek, vagy azon még rajta vagytok?

Niall ezúttal nem gúnyból vagy a többiekkel együtt nevetett, hanem ettől függetlenül. Ez a hirtelen gesztus amely olyan váratlan volt, szinte engem is megmosolyogtatott. Majdnem. Hiába nézett ki úgy mint a régi Niall, nem ő volt az. Nem volt annyi idős, mint én, és nem járt az iskolámba. Minden amit róla tudtam egy szép hazugság festménye volt, amit elém lehetett állítani valahányszor félre kellett engem vezetni. És ismét nagyon, de nagyon hülyének éreztem magamat.