Demons (h.s.) - REUPLOAD

24. fejezet

Láss engem:

A sötétben feküdtünk és egyikünk sem aludt. Õ ivott, majd visszafeküdt, és úgy tett mint aki megint megpróbálna aludni, pedig azt hiszem ismertem annyira jól az érzéseket, amelyek benne kavarogtak, hogy tudjam, nem fog tudni csak úgy elaludni.

Én is ide-oda forgolódtam, hol sóhajtottam, hol nagyon laposan lélegeztem. A sötétségben láttam, hogy idõrõl-idõre Harry a plafon felé pislog. Egymásra néztünk, de egyikünk sem szólt egy szót sem, mindketten más irányba fordultunk, és úgy tettünk mintha nem találkoztak volna a tekinteteink.

Hajnal kettõ körül kimentem a mosdóba, majd visszafeküdtem és megpróbáltam nyugalmat találni a paplan alatt, de nem ment. Nem volt egy konkrét dolog, ami körül minden gondolatom cikázott volna - ez ezer meg egy gondolat volt, mind teljesen logikátlan és oda-nem-illõ.

Tudni akartam hogy vajon Harryvel is ugyan ez-e a helyzet. Vajon õ is pontosan ugyan úgy tagadja, hogy megrázták volna a mai történések, mint én?

Oldalra fordultam, arra az oldalra ahol õ aludt. A sötétségbõl már rég félhomályos derengés lett a számomra, elvégre éppen eleget feküdtem már a sötétségben ahhoz, hogy hozzászokhassak a körvonalakhoz, a pupilláim pedig kitágulhassanak. Egy ideig így feküdtem, le sem hunyva a szemeimet, meg sem próbálva többé úgy tenni, mint aki alszik.

Harry megfordult, a szemei kinyíltak, összetalálkoztak az enyéimmel. Bár nehéz volt nem félrenézni, nem tettem. Direkt nem tettem. Olyan korán volt és olyan sötét, és olyan fáradt voltam, de nem álmos, hogy úgy éreztem muszáj osztoznom valakivel ezen sorsomon. És ott volt az, akivel végül is mindenen osztoztam, ha jobban belegondoltam. A szobán, a gondolatokon, az érzésen, hogy nem lelünk nyugalomra, akárhogyan is próbálkozunk.

- Mi az? - kérdezte rekedten és halkan.

A hangja az ismerõs melegségével töltött el engem. Minden olyan ridegnek és nyugtalannak tûnt körülöttem, és valahogyan az éber jelenléte volt az egyetlen, ami szembement mindennek.

- Min gondolkodsz? - kérdeztem vissza, anélkül hogy megválaszoltam volna a kérdést. Úgysem volt válasz a kérdésére.

Harryt nem tûnt úgy hogy meglepné a kérdésem, de eléggé ismertem már a reakcióit ahhoz, hogy tudjam, attól még hogy nem mutat valamit, attól még érezheti azt. Egy igazi tuskó tudtam vele lenni néha, csakúgy, ahogyan sok más emberrel is magam körül - ez volt az én védekezõ-mechanizmusom, mert nem hagyhattam hogy több minden fájjon, mint ami így is fáj.

Az éjszaka nyugalmában, mikor mindketten kiszolgáltatottan feküdtünk a paplan alatt, olyan közel egymáshoz, mint talán azelõtt még soha, nem volt szükség ilyen formalitásokra a részemrõl. Bele sem gondoltam abban a pillanatban.

Nem válaszolta meg a kérdésemet rögtön, helyette az alsó ajkát kezdte el kínozni a fogaival, mintha az segítene bármin is. Talán õ maga sem tudta hogy min gondolkodik pontosan, ahogyan én sem. Lehet hogy minden gondolat csak úgy jött, de ahelyett hogy ment volna, maradt, minden felhalmozódott, hatalmas rakásban torlaszolták el minden értelmes érzés és reflex útját.

- Azt hiszem az apádon gondolkodok.

Ez a válasz olyan abszurd volt, hogy muszáj volt elmosolyodnom, mikor pedig megkérdezte, hogy miért, pontosan ezt válaszoltam. Hogy abszurd.

- Itt fekszik a lánya, és az apján töröd a fejedet - nevettem halkan, nem is igazán értve, hogy én magam miért tartom ezt ennyire viccesnek.

- Ez még rosszabbul hangozna, ha valami mást csinálnánk éppen.

Elõször nem esett le a tantusz, viszont mikor leesett, mindketten zavarba jõve nevettünk ezen a fáradt viccen. Vicces volt. Nem is. Nem volt az. Egy kicsit mégis. Lehetetlen elképzelés. Lázálom. Jó vagy rossz?