Demons (h.s.) - REUPLOAD

22. fejezet

Ha a pech emberi alakot öltene, úgy nézne ki, mint én:

Túl sok ideje volt már, hogy kint voltam.

A levegõ hûvös volt, a madarak hangját elfújta a szél, a levelek kupacokban hevertek az útpadkák mellett. Perrie úgy haladt elõttünk, mint egy vezér egy felfedezõtúrán, mi pedig Ashtonnal és Eleanorral mögötte maradtunk, mint a kiscsibék.

- Lenyúlhatlak egyel? - kérdeztem Ashtontól, a cigarettára mutatva, amelyet éppen akkor gyújtott meg magának.

Végigmért engem, egy meglehetõsen szkeptikus pillantással, hogy hozzátegyem, majd elmosolyodott és megrázta a fejét. A tekintetét megint az útra szegezte, ezzel jelezve, hogy nem is akar errõl vitatkozni. Kicsit úgy éreztem magamat, mintha éppen egy kisgyereknek próbálna elmagyarázni valami számára nagyon bonyolult dolgot.

- Miért? - kérdeztem ismét, egy fokkal türelmetlenebbül.

- Még nem vagy tizennyolc - felelte halálos nyugodtsággal. Érezni a füst szagát, és tudni hogy nincs a zsebemben cigaretta, megõrjített.

- Honnan tudod? - vágtam vissza. Ashton csak tovább mosolygott, hajpánttal hátrafogott göndör tincsei ide-oda ugrándoztak menet közben. Volt valami a mosolyában, ami egyszerre idegesített és imponált.

Egy szûk mellékutcából jutottunk ki egy fõútra, amely sokkal kevésbé tûnt forgalmasabbnak, mint azt vártam volna. Perrie elõttünk egy épületkomplexum felé mutatott, majd átkelt velünk együtt a zebrán. Furcsa flashbackem volt, ahogyan áthaladtam az álldogáló autók között. Egészen olyan érzésem támadt, mintha mögülünk megint eldörrenhetne néhány lövés.

- Biztos, hogy errefelé nem láttak egyet sem? - kérdezte Eleanor, megerõsítést várva Perrie-tõl.

A szõke a fejét rázta. - Nem tudok róla, hogy lett volna egy észlelés is az elmúlt néhány hétben.

- Csak jól bújkálnak - nevetett fel Ashton. Perrie egy szúrós tekintettel intette õt csendre, a fiú pedig nagyot szippantott a cigijébõl, és kilélegzés közben elmorgott magának valamit, amit még én sem értettem, noha ott haladtam mellette.

Nem tudtam hogy ki nevezte ki ezt az ismeretlen srácot a kísérõmnek, akinek mindenképpen mellettem kell maradnia, de a bevásárlóközpontban, ahol bolt sorakozott bolt mellett, és mindent lehetett kapni, ami szem-szájnak ingere, végig mellettem tapadt. Addigra a cigaretta már a nedves aszfalton nyugodott valahol a parkolóban, mi pedig egy csoportba verõdve nézelõdtünk. Eleanor kezében volt a bevásárlólistánk.

Igen, kifejezetten különös volt ennyi idõ elteltével megint kint lenni. Minden embernek arca volt és története, mindenki egyszerre tûnt gyanúsnak és ártatlannak. A gondolat, hogy lehet, vannak itt olyanok, akik esetleg a halálomat kívánhatják, vagy olyanok akik árthatnak nekünk, hidegrázást futtatott végig a gerincem mentén. Nem akartam, hogy megismétlõdjön mindaz, ami a sikátorban történt. Minden üres tekintet mögött olyasmi rejtõzhetett, amirõl fogalmam sem lehetett, ezzel egy idõben pedig megdöbbentõ volt, hogy mennyire érzelemmentesen tudnak rám nézni az emberek, akik elhaladnak mellettem.

Vajon mindig is ilyen volt a kinti világ, és én egyszerûen csak nem vettem észre?

- Nem fogod õket felismerni, még akkor sem ha látod õket - hajolt le hozzám Ashton, hogy velem egy szinten beszélhessen.

Szkeptikusan rásandítottam, de nem mondtam semmit. A fiúban volt valami, ami miatt soha sem tudtam igazán eldönteni, hogy utál-e engem, vagy nem. Volt egy gunyoros fajta humora, amely tele volt ugyan jókedvvel, azonban néha a pozitivitása ennek szöges ellentétébe tudott torkollani. Ilyenkor olyanok voltak a szemei, mintha ölni tudna velük.