Demons (h.s.) - REUPLOAD

27. fejezet

A kezemben a tiéd:

Gemma Styles és Harry Styles. Úgy tûnt, így kezdõdik a történet.

- A szüleim FLASH ügynökök voltak - fogott bele minden elõzetes figyelmeztetés nélkül. Nagyot pislogva néztem rá. - Persze ezt csak utólagosan derítettem ki. Még kicsi voltam. Nagyon kicsi. Hat éves voltam, Gemma már tíz. Mindkettõnk számára rendben volt a világ, csak a szüleink voltak sokat távol.

- Az enyéim is - bólintottam, jelezve hogy értem, mirõl beszél. - Bár én örültem neki, ha nem voltak ott. Te... - Felpillantottam rá a kezérõl. - Te nem... nem igaz?

Harry a fejét rázta. - Én imádtam a szüleimet! - Egy apró mosoly kapott helyet az ajkain. - Vagyis, azt hiszem imádtam õket, ahogyan vissza tudok emlékezni. Szerintem minden hatéves imádja a szüleit.

Kételkedõ pillantással ajándékoztam meg, mire mindketten keserû nevetésben törtünk ki. Nevetésben, amely mintha magába foglalta volna minden gyermekkori traumánkat, egyetlen apró morzsává sûrítve össze õket, hogy minden egyben legyen.

- De te nem, igaz? - mosolygott felém, leutánozva azt, amit én mondtam neki.

A vállai egy kicsit mintha ellazultak volna, mintha még az állkapcsát sem feszítette volna meg olyan erõsen, mint amikor bejöttem. Talán pozitív hatással lettem volna rá? A jelenlétem, a létem, az hogy ülök és beszélek hozzá... vajon ezek a dolgok segítettek? Magamból kiindulva azt hiszem igen, de nem mertem ezt tenni, nem mertem azt gondolni, hogy olyan mint én, még akkor sem, ha ott voltak a sebek és a történetek, a félelmek és az érzések, amelyeket eddig mutatott, és még a tény sem volt elég, hogy tudtam, önmagára emlékeztetem õt.

Nem mertem belegondolni abba a lehetõségbe, hogy talán Harry számára az én személyem legalább olyan, mint számomra az övé. Mert bárhogyan is tagadhattam volna, már nem volt titok magam elõtt sem, hogy megnyugtat, ha a közelemben van. Hogy ismerni vélem õt, jobban azoknál, akik körülvesznek engem. Hogy kellemes természete van, hogy a hangja is kellemes, hogy látni õt... jó érzéssel tölt el engem.

Ha nem ismertem volna jobban magamat, azt mondtam volna, hogy utoljára akkor éreztem ilyet, mikor az elsõ gimis évemben teljesen belezúgtam az egyik osztálytársamba, akirõl aztán kiderült, hogy drogdílerekkel dolgozik zsenge tizenhat éves fiúként. Azóta nem láttam õt többé, és lehet jobb is volt így.

Ha láttam õt a folyosókon, vagy ebédnél, éreztem a belsõmben a késztetést hogy odamenjek hozzá és beszéljek vele, hogy a társaságában legyek. Azt akartam hogy rám nézzen és észrevegyen engem, noha fogalmam sem volt hogy milyen ember vagy milyen személyiség, én csak a külsejét láttam, és azt ahogyan az osztályban prezentálta magát. Õ volt a laborpartnerem, és õ volt a rajzprojekt-partnerem is. Sokat mosolygott, sokat viccelõdött. Felszabadultnak tûnt.

Az õ kezét is meg szerettem volna fogni.

- Gemma meghalt - szólaltam meg a szünetet követõen, ami alatt mind a ketten csak némán ültünk és magunk elé néztünk, a gondolatainkba mélyedve. - Igazam van?

- Igen. - Harry lehet, hogy úgy tett, mint akit nem találtak el ezek a szavak mélyen, de úgy hiszem mégis ez történt az imént.

- Sajnálom - hajtottam le a fejemet. - Lehettem volna tapintatosabb.

Harry a kezemre csapott az övével, barátságosan és gyengéden, hogy még véletlenül se értsem félre a szándékait. Így jelezte, hogy felesleges bocsánatot kérnem. És mégis, úgy éreztem hogy nem kellene ilyen mélyen belenyúlnom abba, ami nem is az enyém.