Daru madár, ha elszáll

8. fejezet

Lassan két hete annak, hogy az olaszok elfoglalták a várost. Órám töretlen ketyegése jelzi csak, hogy múlik az idő. Számomra ezek a napok egy csiga lassúságával teltek el, bár munka akad ilyenkor is, amikor olybá tűnik, hogy honfitársaink megfeledkeztek rólunk. Életveszélyes sebesültünk jó pár napja nincs, az ágyakban is inkább olasz bakák alszanak esténként, mint sem betegek. Tulajdonképpen örülünk is ennek, mert már nem lenne, mivel ellássunk akár egy vágott sebet is. A legutóbbi alkalommal kötényemet vágtam szét szép pontos csíkokra, hogy legalább legyen valami kötöző, meg úgyis volt egy váltásra valóm. Piroska nővér és Bori is követte a példámat, így pillanatnyilag büszkélkedhettünk három tekercs ködszerrel és semmi egyébbel. Rendesen élelmet egy hete már nem kapunk, mivel a katonák a magukét is úgy lopkodják össze a lerombolt házakból és az maguk közt el is fogyasztják.

Minden nap bejártam Bianchihoz vagyis inkább a kórtermébe, mivel az első pillanattól, hogy felbukkant nagyon kíváncsivá tett. Nem csak azért, mert nem tudtuk, hogy kém e vagy csak dezertőr, hanem, mert volt valami titokzatosság benne, ami akaratom ellenére is vonzott hozzá. Ahogy gyógyult, úgy tért vissza belé az életkedv is. Kitűnt társai közül határozott jellemével és magas alakjával. Egyre kevesebbet volt ágyba, míg végül teljesen el is hagyta. Olasz tudás híján pusztán következtetni tudtam arra, hogy nem az itt állomásozó ezredhez tartozik, mivel mindeninek elmondta a nevét mikor beszélgetésbe elegyedet. Úgy látszott szívesen fogadták, mikor végleg elhagyta már-már sajátjának tekinthető vaságyat és csatlakozott az bajtársaihoz a munkában, amit bevallom nem tudtam, hogy mi is valójában mivel akárhogy próbáltam kifürkészni sehogyan sem sikerült. Igazából féltem is egy kissé, hogy mi történne, ha felfedeznék alattomos felfedező akcióimat. Nem volt kétségem, hogy nem végeztem volna jobban, minta horvát nővér. Talán annyi különbség lehetett volna, hogy az én halálos golyóm bemeneti nyílása nem a hátamon, hanem a homlokomon lett volna. Milyen tiszta halál, semmi szenvedés, bár rólam biztosan nem készített volna fotográfiát az az angol fotós, akiről a háború kezdetekor egy folyóiratban olvastam, hogy francia-német határon halottakat és sebesülteket fotografál. Végig gondolva nem is szeretném, hogy efféle eszelős emberek örökítsék meg üres testemet. Így is rettenetes lesz majd a rehabilitálódás mindenki számára a háború befejezte után, amikor vissza kell térniük a katonáknak a Thartharoszból Gaia lágy ölébe, ami lehet, hogy nem az lesz, amit vártak. A halál rettenetét senki és semmi nem törölheti ki senki emlékezetéből, minden karjaimban maghalt betegem képe mélyen bennem él, még ha csak ritkán is adózom emléküknek. Próbálok akkor elszakadni ezektől, mikor a gyászlevelet megírom a családnak és abba a kupacba teszem, ahol azokat a fekete keretes leveleket tartom, amiket a posta elindultával elküldhetek haza. Minden levelet nehezen fogalmazok, de nem szeretnék soha sablon frázisokat kanyarítani egy sorban sem. Németül eddig csak kettőt kellett írnom, amiknél sajnos egy-két sornál többet nem tudtam írni, mivel nem ismerten személyesen a két elhunytat és a németül nem tudtam olyan lélekkel írni, mint gazdag magyar anyanyelvemen.

Egy ideje elhagytam már rossz szokásomat a hangos panaszkodást, akinek alkalmam lett volna, vagyis Piroska nővérnek, Borinak és Zimmerman doktorúrnak nem akartam, mivel osztoztunk ugyanazokban a gondokban. Borival beszélgettem többet, mivel egy évvel volt csak fiatalabb nálam. Thomas Zimmerman doktorurunk és közte kialakult kapcsolattal rendszeresen ugrattam. Jóformán csak ilyenkor mosolyogtunk. Piroska nővér még ilyenkor is merev és kissé távolság tartó maradt, nem beszélve a doktorúrról, akit a katonák rendszeressé vált inzultálása lassanként felőrölt. Szerencséjére a lánglelkű, de még is törékeny Borbálája erősen tartotta, hogy nehogy összeomoljon, vagy valamilyen őrültségre adja a fejét. Nem voltak feltűnőek együtt, de ha odafigyelt valaki megláthatta azokat az apró érintéseket, melyeket ritkán és a legnagyobb titokban váltottak egymással. Egyik este mikor egy órával később indultam a műszakomra véletlenül megláttam, ahogy barátném Thomas doktor szobájába lép be halkan, a legkisebb feltűnés nélkül. Mosolyogva tettem a dolgom azon az este. Őrségben lévő katonák egyik szeme mindig rajtam volt, de ezt akkora már megszoktam. Rendszeressé vált, hogy ellenőrző körútjaim végén ütött-kopott első kiadású Jókai kötetemmel elégítettem ki az írott szó iránti vágyamat. Ha kitárt szárnyú darumadaras Ex librisem nem árulkodott volna a tulajdonosról, akkor a lapjai között tartott préselt szegfűm tette meg azt. Móricz gróftól kaptam akkor, amikor udvarolni kezdett. Kedves emlék volt, így megőriztem. Kedveltem Jókai Mór Egy magyar nábobját, mivel azt a fajta hűség és odaadás jelent meg benne, amit nem tudtam megérteni teljes mértékben.

A tegnap estém sem tartogatott az elején többet, mint az előző esték munkával töltött órái. Csakhogy rutinomat, egy napok óta nem látott személy szakította meg. Stephano Bianchi őrmester úr ült le arra a székre melyet őrhelyemnek tekintettem azon okból, hogy onnan jó rálátás nyílt egyszerre két teremre is ebben az ódon középkori várban. Felháborodottságomban és tehetetlenségem okán nem tudtam mást tenni, mint határozottam megállni mellette. Úgy látszott kellemesen szunyókál székemen, amelyen rajta volt még az előző este viselt nővér fejkendőm. Nem ébredt fel halk kopogásra sem, amit cipőm sarkával okoztam a kemény kövön. Dühösen csapódtam be a szemben lévő tölgyfa székbe, ami halk nyekkenéssel nyugtázta célba érésemet.

- Miért adta fel? Úgy gondoltam harcol azért, amit a sajátjának hisz - kérdezet Bianchi erős olasz akcentussal, de mégis érthető francia nyelven.

- Nyugodtan át akartam gondolni a haditervet, mielőtt megrohamozom a bástyát.

Kifogástalanul beszéltem franciául, de egy anyanyelvi hallotta volna a különbséget. Francia guvernántom 15 éves koromban hagyta el háztartásunkat.

- Csak tessék, kérem! Gondolom már kész a csatára.

- Már hogy ne lennék. Először is diplomáciai úton kívánom érvényesíteni az érdekeimet... Lenne szíves felállni a székemről, annak a helynek fontos szerepe van a munkámban.

- Rögtön gondoltam. Innen kitűnő kilátás nyílik a városra és a közeli hegyekre.

Sejtelmem sem volt, hogy mi célja van a bosszantásommal, de kezdtem nagyon megelégelni a dolgot.

- Mint azzal ön is tisztában van, nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust.

Úgy látszott, hogy elvesztette az érdeklődését mondandóm iránt. Helyette figyelmét az abban a percben az ülőhelyén felfedezett kendőmnek szentelte.

- Ennek citrom illata van.

- Minden bizonnyal inkább citromfű, mivel azzal öblítem a hajam, amikor időm és az önök kegye engedi- mivel ez az illatos kis növény a napsütötte helyeken nőtt.

Sajnos itt még nem sikerült megtalálnom, de már nagyon fogyott az otthonról hozott, így féltve őrizgettem, nőiességem darabjaival együtt. Úgy tűnt nem panaszaim iránt érdeklődik, mintsem inkább nővérkendőm titkait akarja feltárni. Ezt igazán nem tartottam jó ötletnek, már csak azért is, mert abból igen kevés akadt. Még nem, még is talált benne valamit. Valami igen érdekes dolognak szentelhette a figyelmét, mivel hosszú tanulmányozás közepette még sebes ujjait is végig húzta rajta. Ekkorra jöttem rá, hogy figyelme tárgya nem más, mint a kendőmbe hímzett családi címerem. Egyúttal arcul csapott a felismerés, hogy ez az első nővéri fityulám, melyet még nővérré válásomkor kaptam. Úgy hiszem, hogy ez az egyetlen személyes holmim, amihez ragaszkodom, mivel többi egyenruhámhoz nem köt semmi. Zsebkendőmbe is csak monogramomat hímeztem és nem is gyakran tartottam magamnál.

- Milyen címer ez?- kérdezte őszintének tűnő kíváncsisággal.

- A családom címere.

- Mi történik, ha a daru madár elszáll a fészkétől?- kérdezte halkan, miközben végighúzta kezével követte végig hímzett madaramat a fejétől, a pajzson álló lábáig.

- Ha nem talál vissza, akkor új fészkelő helyet keres. Késztelen hozzászokni a vándorláshoz és megbirkózni az ismeretlennel.

- Vajon bárhol képes új fészket építeni- motyogta olaszul.

Nem értettem mit mond, de mindig zavart, ha valaki magában beszél, ezért határozottam felálltam és két határozott lépés megtétele után kirántottam a kezéből kendőm. Csak hogy ő macskaszerű gyorsasággal nyúlt a kezem után és olyan hirtelen rántotta maga felé, hogy mire kettőt pislogtam már az ölében találtam magam, erős karjaival körülbéklyózva.

- Mi tempesta- suttogta meleg leheletével csiklandozva a fülemet. Volt valami izgató ebben a gesztusban, amitől kezdtem nagyon kellemetlenül érezni magam.

Fészkelődni kezdtem, aminek eredményeképpen számomra igen kellemetlen reakciót váltottam ki Bianchi ágyéka táján. Pipacs vörösre pirulva hirtelen a vállára csaptam, mely következtében fájdalmasan nyögött és engedett a szorításon. Több sem kellett nekem, amilyen gyorsan csak tudtam elmenekültem.

Műszakom végeztéig kerültem mindenkit, mivel meggyőződésem volt, hogy furcsa közjátékunknak nem egy szemtanúja volt.