Daru madár, ha elszáll

3. fejezet

A történtek után az idő úgy repült mintha csak szárnya nőtt volna. Szeptemberrel bekerültem a kolostorba és megismerkedtem a szigorú rend fogalmával. Reggeli ima, takarítás, reggeli, délelőtti elméleti órák, ebéd, délutáni gyakorlat, késő délutáni munka mindenkinek a kirendelt területén, vacsora, tisztálkodás, esti ima és lefekvés. Így telt minden nap, korán kelés, korán fekvés. Minden vasárnap mise után volt szabadidőn egészen vacsoráig. Ilyenkor, én Papával töltöttem az időt, ez volt az egyetlen alkalom mikor patyolat fehér perkál nővér tanulói egyenruhámat úrilányosabbra cseréltem. Ilyenkor gyorsan repült az idő, ami a hétköznapokra nem mindig volt igaz. Nem volt egyszerű munka még úgy sem, hogy mi még csak a könnyebb részét tapasztaltuk mindennek. Karácsonyra haza mentem Dégre Papával, ami sajnos a magyar katonákra nem volt igaz, mert azokból az ígérgetésekből, hogy mire a falevelek lehullnak, otthon lesznek, nem lett semmi. Még mi otthon a családunk körében ünnepeltük a Jézuska születését, addig a katonáink a hideg lövészárkokban bontották fel otthonról kapott csomagjaikat és csókolták meg szeretteik fotóját. Irigy is voltam arra, akinek volt a társnőim között kedvese, akit forrón ölelhet el táv idején. Én miután kikosarazok valakit, senki sem jön helyette. Emlékszem, hogy mikor ezt elmondtam Papának, ő jó melegen felkacagott kislányos kijelentésemen, mivel mindenki tudta már akkor, hogy aki megy, nem biztos, hogy jön is. Emlékszem, hogy milyen szép karácsony is volt ez, főleg mikor Mama bejelentette, hogy előreláthatólag egy új taggal bővül a család.  Sajnos nem voltam sokáig szeretteim körében, mert amint 1915-öt irtunk dátumnak, a kolostor is visszavárta tanulóit. Irigykedtem is egy kicsit az önkéntes ápolókra, akik egy félév alatt megszerezték a bizonyítványukat és mehettek is szolgálatra. Májusra egyre többen lettek önkéntesek, mivel sokan megijedtek az Olaszországtól érkezett hadüzenettől és ezzel akarták segíteni fronton harcoló honfitársaikat. Június végét kezdődtek az ápolói vizsgáim. Nem volt egyszerű időszak, legtöbbünk nem igen szokott hozzá a rengeteg magoláshoz, áttanult éjszakákhoz és az idegeskedéshez, hogy vajon mit fog kérdezni a perjel nővér a vizsgán. Szerencsére minden rendben ment és jó jegyekkel zártam az Erzsébet-nővéreknél, kivéve anatómiából, ahol Kunigunda nővér nagyon nehezen engedett át. Büszke is voltam magamra, hogy augusztustól elkezdhetem a műtősasszisztensi képzést a Diós-árok melletti Új Szent János kórházban. Gyönyörű modern épület volt, jó felszerelésekkel, nagy kortermekkel és sok beteggel. Nem volt egyszerű, de minden kihívásnak magabiztosan álltam neki és nem riadtam vissza a szigorú professzoroktól, megcsömörlött nővérektől és csintalan férfi betegektől.
Szeptember közepén érkezett a hír, hogy második öcsém, József világra jött. Én egy hétre rá haza is utaztam, köszönteni családunk ötödik tagját. Nagyon örült mindenki a kis jövevénynek. Összesereglett az egész rokonság a keresztelőre és örült mindenki, hogy ha nem is tudott családunk összes férfi tagja eljönni a háború miatt, azért még tudjuk méltó módon köszönteni egy új Festetics-t. Engem sajnos hamar elszólítottak a munka családom köréből, de ezt mindenki megértette, hogy nekem most a tanulmányaim minél hamarabbi befejezése az első. Rengeteg tanulással és munkával telt 1915 ősze. Az újságokat olvasta, a rádiót hallgatta vagy a postát várta, aki csak volt az országban mindenki azt szerette volna tudni, hogy mi történik a fronton. Egyre többet lehetett hallani Nyugati fronton történő gáztámadásokról, az Olasz front stagnálásáról és a Keleti-fronton elért sikerekről. Novemberben már a vizsgáimra készültem, mikor megírták az újságok, hogy Görz térségében a 2. olasz hadsereg megtámadta a Monarchia csapatait. November végén mikor utolsó vizsgáimat tettem le jó öreg professzoromnál érkezett a hír a kórházba, hogy az Olasz-frontra kérnek még orvosokat és nővéreket. Lelkes, naiv eszemmel kapva kaptam az alkalmon, hogy a december 1-jén induló vonaton én is ott leszek a nővérek között. November 28-án le is vizsgáztam mindenből és ápolói oklevelem mellett már a műtős asszisztensi képesítést is ott tudhattam. Két napra haza is utaztam Dégre, búcsúzni a családtól. Papa nagyon mérges volt esztelen döntésem miatt, Mama legkisebb testvéremmel a karján és öcsémmel az oldalán próbálta visszafogni kitörni próbáló könnyeit, ami hozzá méltóan sikerült is. Soha sem szerette a könnyes búcsút. A megadott időre rendre ott is voltam az állomáson, Papa a címeres hintóval vitetett az indóházhoz és férfiemberhez méltón, hidegen kívánt jó szerencsét, de én tudtam, hogy a lelke mélyén a legmelegebb szavakkal mondja ki a búcsút. Az állomáson szigorúan lemérték, hogy a rendeletben előírtaknak megfelelően harminc kilógrammnyi személyi poggyász van e nálam.  Még a felszállásnál elkérték a menlevelemet, melyet még a hazaindulásom előtt kézhez kaptam. Őszintén megvallva akkor először utaztam második kocsi osztályon. Két másik ápolóval és egy katonaorvossal szálltunk fel a katonatisztektől hangos vagonra. Az út folyamán kellemes beszélgetés keretében ismerkedtem meg a velem együtt utazókkal. Az idősebb nővért Kovács Piroskának hívták és ő még azok közé a képzett nővérek közé tartozott, aki nem a háború hatására lerövidített ápolói vagy önkéntes ápolói képzésben részesültek. A másik nővér egy önkéntes ápoló volt Sopronból, aki a bemutatkozása során bevallotta, hogy neki nincs semmilyen képesítése, csak a társnői hatására jelentkezett, mert teljesíteni kell honleányi kötelezettségeiket. Olvastam a sorok között és kihallottam a turpisságot. Az történt, hogy a kigondolták a barátnőivel, hogy milyen sikkes a ,,diakonisszaruha” és a vöröskereszt karszalag. Bár, nem csodálkozom, mivel nem csak ő vallotta ezt, hanem sok más nő is a Monarchiában. (Köztük bizonyos mértékig talán én is.) Schosberg Hilda volt a becsületes neve és csak egy évvel volt nálam fiatalabb. A doktor úr nem igen állt le velünk fecsegni, jobban értékelte a katonák társaságát. Piroska nővér mondta el nekünk el, hogy a doktorúr Lembergből jött haza dolgozni. De arra nem tudott válaszolni, hogy miért van most itt. Az elmulasztott bemutatkozást bepótolva odaléptem a doktor úrhoz és teljes nevem elmondása után ő is bemutatkozott Dr. Kardos Ferenc őrnagy néven. Sajnos ezzel ismerkedésünk is kimerült a témából, mivel visszafordul az előbbi beszélgetőtársához folytatni megszakított mondandóját. Én meg zötyögtem tovább a vonaton azt hallgatva, hogy Piroska nővér eddig a járványkórházban dolgozott, de az egy nagyon elhanyagolt hely volt, de ott a napi négy korona nővéri fizetésen felül még 50% pótdíjat is kaptak. Elpanaszolta, hogy mivel férje a fronton, ő tartotta el idős édesanyját, de az ő halála után már nem akar egyedül itthon maradni, így mivel úgy is ápolónő a frontszolgálatot választotta. Így telt az idő mindaddig, még meg nem érkeztünk Grazba. Ott másfélórát állították a vonatunkat, mivel még két kocsit csatoltak hozzá. Addig is mi beültünk az állomás éttermébe, hogy a menetlevelünk mellé, „kiutalt” ebédet megegyük, a kenyér savanyú, a tea túl édes volt. Az étel ízlett mindnyájunknak, bár fájó szívvel gondoltam vissza szakácsnőnk fenséges fogásaira. Ebéd után visszaszálltunk a vonatra, akkor láttuk, hogy a kocsink megtelt új arcokkal és a vonathoz csatolt két vagont is szép számmal ellepték a katonák. Elhelyezkedtünk üléseinkben várva, hogy tovább induljunk. Ösztönösen csuktam volna az ajtónkat mikor egy fiatal hadnagy a kezem után kapott:

Pardon, Verzeihung!- mondta kapkodva és már lépett is be a vonatfülkénkbe

Kein problem, einen Sitz haben- feleltem. Bár nem szorult rá, hogy hellyel kínáljam, mivel azzal a lendülettel, amivel belépett, már ült is le az ablak melletti helyre nem zavartatva magát azon, hogy Piroska nővér és Hilda, hogy elszörnyülködtek azon, hogy még csak nem is köszönt, nem hogy bemutatkozott volna. 

Én nem zavartattam e miatt magam, pedig rangomból kifolyólag elvárható lett volna, már csak Mama okításai miatt is, melyek a modortalan úriemberek kerüléséről szóltak. Mindezek helyett én tanulmányoztam egy kicsit, ha már úgy is több órás utunkat együtt folytatjuk.  Vállapjáról és a sapkáján virító havasigyopárból megállapítottam, hogy csak is tiroli lövész hadnagy lehetett.  Nagyon jóképű volt. Dús feketés barna haja volt, erős álkapcsa, egyenes orra és kidudorodó arccsontja. Aludt, így volt lehetőségem megfigyelni. Jól ápoltan, rendezetten nézet ki. Olyan külsőt sugárzott, mint, aki még nem látott csatát. Ezt persze fiatal kora miatt még talán el is lehetett volna képzelni, de ha rangjelzése nem is, kopottas megviselt bakancsa biztosan tájékoztatta a megfigyelőt, hogy nem kételkedhet abban, hogy igazi katona. Cilli környékén a segédtisztje is csatlakozott hozzánk. Jelentést tett a hadnagynak, hogy mi a helyzet a hátsó kocsiban utazó, mint a beszélgetésből sejthető hadnagyhoz tartozó zászlóaljjal. Pattogós határozott parancsaiból kiérződött tiroli tájszólása, melyet elsőre furcsának találtam, de hamar hozzá tudtam szokni. Franzdorf környékén Kardos doktorúr is visszatért hozzánk, már jobb hangulattal, mint ami az induláskor volt. Mikor meglátta a hadnagyot rögtön tisztelgett és bemutatkozott. A hadnagy is felállt és ugyan így tett, bár arcán még mindig nem véltem felfedezni érzelmeinek a megnyilvánulását. Miután bemutatkozott a doktorúrnak, úgy ítéltem meg, hogy rájött elmaradt bemutatkozásunkra.

Üdvözlöm önöket hölgyeim, nevem Johannes David Frombeck hadnagy - mondta kifogástalan német kiejtéssel, mely arra engedett következtetnem, hogy tájszólását csak ritkán engedte meg magának.

Örülök, hogy megismerhetem. Festetics Erzsébet vagyok - feleltem, próbálva leplezni erős magyar akcentusomat.

Ne örüljön, kérem. Nincs semmi örülni való a negédes szavakban.– hadarta.

Mire odáig jutottam volna, hogy a meglepetésből felocsúdva visszavágjak egy elmés riposzttal, a vonat begördült Triesztbe, ahol Frombeck hadnagy sapkája megemelésével elköszönt tőlünk, jelezve, hogy ő itt leszáll. Görzbe való megérkezésünkig morgolódtam magamban a történeteken.