Daru madár, ha elszáll

7. fejezet

Hajnalban izzadtan ébredtem. Éreztem, hogy álmomba még remeghettem is. Tiszta ruhát vettem magamra és elindultam, hogy átvegyem a műszakot. Szándékomban állt előtte némi táplálékot magamhoz venni, de sajnos megszikkadt kenyérnél többet nem találtam, így azzal kellett beérnem. Amióta az olaszok körül zárták Görzt, nem jutott be semmijen szállítmány otthonról. Úgy tűnt ez az olaszoknál is hasonló képen lehet, mivel nem igazán voltak nyugodtak, folyton tettek vettek, rohantak, intézkedtek. Mi után sikerül két szót váltanom Piroska nővérrel, aki a szobánk felé csoszogott fáradtan, a nagy kórterembe mentem, hogy Stephano Bianchit megszabadítsam kötszerétől és megnézzem sebeit. A vártnál sokkal jobb állapotban találtam. Éppen egy olasz altiszttel folytatott heves párbeszédet és nem látszott, hogy bármiféle fizikai panasza lenne. Mikor rám nézett furcsa érzés fogott el. Szeméből soha sem tudtam kiolvasni az érzelmeit, de határozott meggyőződésem volt, hogy azokból a szemekből, melyek számomra a francia Riviérát idézték, csak is a megvetés és az undor tükröződhet. Jöttömre az olasz altiszt távozott volna, csakhogy olyan lendülettel lépet hátra, hogy összeütközött szegény jó Károly bácsival. A kedves öregúr, aki a légynek sem ártott, mert nem volt soha katona, csak egy egyszerű civil, akit nem ismert körülmények között lőttek hátba. A vár melletti szőlősoron találtuk egy kimenőnk alkalmával. A valódi neve Carlo Forti volt, de mi csak Károly bácsiztuk. Nem bánta, sőt, meg is tanult néhány magyar szót. Ez a jó ember nagyot nyögve huppant az alsó felére. Erre a jelenetre egy nőies kacaj hagyta el a számat. Bianchi olyan határozottan nézett rám hirtelen, hogy az hihettem a lelkemet próbálja kilesni a belsőmben. Mióta Frombeck főhadnagy elment, senki sem tudott zavarba hozni. Megerősödtem mind lelkileg, mind fizikailag. Az olasz altisztet figyeltem, aki sűrű ,,Scusani, scusani!" ismételgetve távozott a kórteremből. Mire visszanéztem olasz betegem már laza, oda nem figyelő testhelyzetét vette fel, melyet megszokottnak éreztem sokadszorra elvégzett rutin kötözése során. A mostani alkalom annyiban volt kivétel, hogy szándékomban állt a beteg bőrét hagyni magától gyógyulni és nem tenni rá többet kötést. Bianchi-nak a művelet végén tiszta ruhán kívül más nem fedte kreolos, égésfoltos bőrét. Valaha kifogástalan megjelenése még így sem szenvedett teljes törést. Görögös profilja megviseltnek hatott, haja itt-ott megperzselődött, de így is olyan dús ében fekete volt, hogy azzal egy érzéki szerető szívesen foglalkozott volna. Izmos karjai még sebekkel borítva is férfiasan duzzadtak. Amint így tanulmányoztam, jöttem rá illetlenségemre, mivel végtelen kék szemei eddig még általam soha nem látott módon meredtem rám. A hirtelen felismeréstől sürgős vissza vonulót fújtam, de sietségemre megbotlottam a saját lábamban. El is terültem volna a kőpadlón, ha egy erős kar nem nyúl utánam. Stephano Bianchi fájdalomtól sziszegve rántott talpra és amint látta, hogy biztosan állok a lábaimon el is engedett. Zavaromban nem tudtam mit tenni. Egy biccentést követően kiviharzottam a kórteremből, de még a boltíves folyosón is éreztem tekintetét. A szívem hevesen vert, akár egy riadt madárkának. Lépteimet megszaporázva a következő szabad ajtón beléptem, hogy szabaduljak az érzéstől és összeszedjem magam. Becsuktam az ajtót és miközben megigazítottam kontyomat nővér kendőm alatt körbe néztem a szobában és csak akkor jöttem rá, hogy nem vagyok egyedül. Az ablak párkányán egy olasz dohányzott nagy felhőben fújva ki az olcsó cigarettája füstjét. Mereven figyelt ki, úgy tűnt nem is tűnt fel neki, hogy megzavartam nyugalmát. Ez persze hamis megfigyelés volt, mivel hamar szembe tűnt, hogy karabélyát eligazgatta maga mellett. E mozdulat következménye az volt, hogy megfordultam és nyitottam volna ki a kis tölgyfa ajtót, amikor is megszólat:

- Attendre!

Már egy szavától is rosszul lettem, nem éreztem magam biztonságban, főleg mivel megindult felém. A közelembe érve éreztem a leheletéből áradó alkohol szagát. Sejtelmem sem volt arról, hogy honnan szerezett bármiféle italt. Zimmerman doktorról tudtam, csak akinek még volt némi konyakja jól elzárva, így bizonyságot nyertem arról, hogy az olaszoknak van előlünk jól titkolt éléskamrája. Gondolataim közepette is jól érzékeltem, hogy az előttem álló szemtelen fráter olyan illetlenül közel jött hozzám, hogy az már számomra semmi jót nem sejtetett. Megállt előttem és mindenféle dolgot mormogott olaszul és elkezdett fogdosni, amit én igen rossz néven vettem és egy csípős pofonnal jutalmaztam. Erre ő megtántorodott, amivel egér utat nyújtott a meneküléshez. Ezúttal a szobámig meg sem álltam és szobába lépésem után egy székkel támasztottam ki az ajtót. Sokáig nem bírtam lenyugodni a bennem elfojtott indulatok miatt. Bosszantott a tehetetlenségem. Bezárt vadmadárnak éreztem magam, aki repülni vágyott, de sehogyan sem találta kalitkája nyitját. Ennek ellenére reménye nem szűnik meg a repülés iránt.