Daru madár, ha elszáll

1. fejezet

1911

-          Megint Cophin?

Felnézek. Olyannyira meg tud nyugtatni Frédéric Cophin zenéje, hogy nem veszem észre a körülöttem zajló világot. Most Papa szólt kedvesen az arcomat nézve, mintha onnan minden gondolatomat tisztán ki tudná olvasni.

-          Természetesen. Ki mást hallgassak? Tán Lisztet, mint, ahogyan a Mama teszi?

-          Kedves lányom! Távol álljon tőlem, hogy megmondjam neked, hogy mit hallgass vagy mit nem. Tudom, hogy szereted a zenét, ezért kaptad ezt a gramofont is, csak örülök, hogy örömödet leled benne.

-          Köszönöm Papa!

Édesapám mindig bőkezű volt hozzám, amit én tanulással próbáltam vissza fizetni. Beszélek franciául, angolul és németül, ahogy ez egy úr lánytól elvárható. Ezen kívül zongorázok és hegedülök. Amit kevesen tudnak rólam, hogy a pisztoly meg a kard sem áll tőlem távol. Vívni egyértelmű, hogy megtanultam. A lövést pedig Papa tanította meg hosszú könyörgés után. Persze utána Mama jól megszidott mindkettőnket, hogy ifjú hölgyek nem szoktak az ablak alatt célba lőni, meg sehol máshol sem.

-          Egyébként mi járatban vagy itthon?- kérdeztem, mivel apámat mostanában az ügyei gyakran elszólították Dégről

-          Látni akartalak ezért hazajöttem-válaszolta. Sejtettem, hogy ez lesz a válasza. Tavalyi súlyos betegségem óta féltettek kivonni a felügyeletük alól. Ez volt az oka most annak, hogy az én elfoglalt apám, előttem ált és engem nézett azokkal az őszinte szemeivel.

-           Festetics grófúr, megtisztel, hogy miattam lefáradt Pestről. Akkor talán együtt vacsorázhatnánk. A Mama is minden bizonnyal megérkezik nem sokára.

-          Erzsébet kisasszony, örömömre szolgál, hogy ezt a fontos étkezést önnel költhetem el.

Nem egyszer fordult elő, hogy így viccelődtünk egymással. Családomban megszokott vendég volt az etikett. Anyám Károlyi Júlia, apám Festetics Sándor. Nemrég vezettek csak be a társaságba, de hamar rájöttem, hogy szüleim nem csak jómódúak, de köztiszteletben állnak az arisztokrácia körében. Úgy gondolom ezen nincs mit csodálkozni, mivel édesanyám művelt, egyenes asszony, édesapám pedig megfontolt, jólelkű, szigorú ember. (Ez a szigor persze velem szemben sosem nyilvánult meg, mivel 1909 nyarán súlyos tüdőbetegség döntött le a lábamról. Már mindenki azt hitte, hogy itt hagyom e világot, csak szüleim hite tartotta bennem a lelket. Isten segedelmével felépültem, de addigra már olyan csúnya pletykák terjengtek, hogy már a családi sírdombon fekszem. A Papa még viccelt is ezzel:,,Még a végén az utókor úgy emlékszik majd rád, mint aki meghalt 1909-ben.” Én ezt nem tartottam, olyan viccesnek, de szerencsére Mama kitett magáért és a tavasszal, olyan bálokon mutatott be a magyar nemesség krémjének, hogy senki nem mondhatta, hogy a másvilágon vagyok. Azóta a Papa mindig féltő gonddal ügyel rám.) Mindig vágytam egy óvó bátyra, de ezt sajnos már nem kaphatom meg, de kitudja talán még fivéreim és hugaim lehetnek.

Belekarolok Papába és elindulunk a kisétkezőbe, ahol megterítettek a hét órai vacsorához. A Mama nem ismer megalkuvást a napirendemben, majdnem minden napom precízen, pontosan meg van tervezve. Amint belépünk, a helyiségbe megpillantjuk édesanyám magas, szép alakját. Sötét barna haja szigorú kontyban van feltűzve, ezzel kiemelve kerek arcát és nagy barna szemeit, amelyek most engem fürkésznek szigorúan azt nézve, hogy megfelelően vagyok öltözve a közös étkezésünkhöz. Mogyoró barna hajamat, mely Mama öröksége volt félig kiengedve hagytam. Felhős kék szemeim nem voltak, olyan szépek, mint Papa azúr kékjei, de tagadhatatlanul az ő öröksége volt. Fehér csipkével díszített szatén búzom és pamut hosszú királykék szoknyám között a halványkék övem képzett átmenetet. Édesanyám rosszallóan nyugtázta egyszerű ruhaválasztásomat. Édesapám nem egyszer szóba hozta már, hogy haladnunk kéne a korral és nem annyira mereven tartani magunkat az előírt ruházathoz, de ezt persze maga sem gondolta igazán komolyan szerintem, mert mindig csak ötletként vetette oda olykor-olykor a Mamának. Tudta minden tanult ember, hogy a szokásokon, hagyományokon csak egy-egy nagy esemény változtatott a történelem folyamán.

Ez az étkezés is csendben telik. Csak Papa néha feltett kérdései zavarják meg az ezüst evőeszközök porcelánon kopogó hangját. Mostanában mindig olyan érzésem van, mintha valami nyomasztaná az egész családot, csak arra nem tudok rájönni, hogy mi lehet ez, vagy mennyire érint ez engem? Meg kérdezzem? Nem illendő kíváncsiskodni, ezért hess, nyomasztó gondolat, nem lesz semmi gond.

-          Hogy szolgál mostanság az egészséged kedvesem?- kérdezi Mama.

-          Köszönöm jól, ma is gyakoroltam egy kicsit Papa revolverével a hollandi ház mögött. Hatból hat telitalálat- felelem, legkedvesebb mosolyomat az arcomra varázsolva, hogy ne látszódjon mennyire zavar a hogylétem felöli kérdés.

-          Már megint azok a fegyverek. Jaj, hogy az embernek mindig mindenhol ezt kell hallania.

Nem értem anyám drámai kijelenését, de érzem valahol mélyen a lelkemben, hogy ezt nem csak a női szeszély vagy az anyai féltés mondatja vele.