Daru madár, ha elszáll

2. fejezet

1914

A világháború kitörése, szinte hihetetlennek látszó esemény volt itt Dégen. Mikor párnappal a huszadik születésnapom előtt a lapok megírták a trónörökös elleni merényletet Papa csak csendben ült a reggeli kávéját kortyolgatva, de valami érdekes légkör kezdett képződni Mama és közte. Mintha tudták volna előre. Persze lehet, hogy csak én képzelem bele, most így visszatekintve egy hónap távlatából. Az bizonyos, hogy az óta már járt nálunk a főszolgabíró beszélni Papával, és már a katonaügyi jegyző is tiszteletét tette. Akkor este jelentette be Papa, hogy augusztus első hetében csatlakozik a császári és királyi 19. huszárezredhez. Mama és én nagyon megrendültünk, eddig mindenhonnan, olyanokat lehetett hallani:,,Egy mannlicher sem fog elsülni." Akkor Papának, miért kell bevonulnia?

Most itt állok a Nyugati indóházban. Romantikus képtárul elém, amint fiatal hölgyek, a hadba vonuló kedvesüket búcsúztatják. Néhány fotográfia is elkészül arról, amint az ablakon át búcsút int a baka. Nekem nincs részem abban az érzésben, amit a szerelmesek ilyenkor átélnek. Az különleges pillanatban, amikor elbúcsúznak lelkük egy darabjától, hogy utána sóvárogva várják vissza azt. Mint valamire való úri lánynak nekem is a legjobb férjet akarják a szüleim. Sokszor belegondoltam már a házasságba, mivel gróf Eszterházy Móriccal nagy reményei vannak a szüleimnek. Egy Sándor napi bálon ismerkedtünk meg, párnappal később vizitet kért Papától és véleményem szerint maradi módon engedélyt kért, hogy udvarolhasson nekem. Azóta szövögeti Mama gonosz terveit, hogy milyen jó családba házasodok majd be, mert politikai szempontokból nem hátrányos az Eszterházy-családdal szorosabbra főzni a kapcsolatokat, mivel Móric gróf esélyes a miniszterelnöki pozícióra. Ezzel a legkívánatosabb vő a szüleim szemében. Az persze már teljesen más dolog, hogy nálam 13 évvel idősebb és nem vagyok belé szerelmes. Utóbbi érv persze megvétózható azzal, hogy szüleim sem szerelmi házasságot kötöttek, mégis szeretik egymás egy házaspár szeretetével. Szívem szerint, nem is foglalkoznék ezzel most, hanem a gyógyításnak szentelném a figyelmemet. Ettől a kijelentéstől most mindenki azt gondolhatja, hogy Krisztus menyasszonya szeretnék lenni. Azt nem állíthatom, hogy ez a gondolat nem fordult már meg a fejemben, de most csak a nővéri oklevél megszerzése a célom. Ezért is vagyok itt a székesfővárosban. Egy katona szájából hallottam a minap ezt a bölcseletet: ,,Ezekben az időkben a mának kell élni és nem szabad rágódni sem a jövőn, sem a múlton."

- Erzsébet, gyere!- kiált Papa ezzel kirángatva a merengésből és jelezve, hogy ideje indulni az Andrássy úti kastélyunkban.

A Pesten látható paloták között szolid kastélyunk a Parlamenthez közel foglalt helyet. Mama Dégen maradt a két éves öcsémmel, Miklóssal. Papa meg én birtokoljuk a kastélyt a négyfős személyzettel-Amit én sokallok annak dacára, hogy más házaknál ez több-. Bár igaz, hogy otthon Dégen ennek a háromszorosa a személyzet. Itt egy szakácsnő, egy szobalány, egy kocsis és egy komornyik tartja kézben a házat akkor is, amikor senki sem tartózkodik ott. A női személyzet munkája adott, de a férfiaké már nem annyira. A kocsisunk lovászi és kertészi feladatokat is ellát, a komornyikunk pedig kézben tartja az egész ház rendjét, kiszolgál minket és mindent becsülettel ellát, amit egy komornyiktól elvárnak. Édesapám sokszor meg is jegyzi, hogy ha nem lenne a Károly, ő sem lenne ilyen nyugodt ember. Papa mostanában igen elfoglalt. Hivatalba és gyakorlatozni jár, én meg várost nézek, addig, míg szeptember elsejével el nem kezdődik a nővérképzés az Erzsébet-nővérek budai kolostorában. Az időre, míg a növendékek elsajátítják a betegápolás fortélyait a kolostorban lesznek elszállásolva és a női korházban teljesítik ideiglenes szolgálatukat. Addig, pedig amíg mi a székesfővárosban tartózkodunk a birtoknak Mama a tejhatalmú ura.

- Képzeld, találkoztam ma Móric gróffal a hivatalban. Kaptam az alkalmon és meghívtam vacsorára hozzánk. Nemsokára itt a szeptember, beköltözöl a kolostorba és ki tudja mikor lesz lehetőségetek újra találkozni - ecsetelte apám úgy mintha azt akarná elérni, hogy lelkesedjek a hír hallatán.

- Akkor szólni kell Katalinnak, hogy tegyen ki magáért – feleltem a közönyös hangnememet elővéve – úgy is sokszor említi, hogy olyanok vagyunk, mint a kismadarak, csak csipegetjük a finom ételeket, amit főz.

- Édes lányom, megértem, hogy a te korodban csak a szerelem és a célok elérése jár az észben, de kérlek légy egy kicsit kedvesebb a gróffal. Neki sem lehet egyszerű ennyi teendő mellett udvarolni is.

- Nem szükséges ecsetelnie, hogy milyen nehézségekkel néz szembe manapság az ember, magamtól is vannak sejtéseim e téren. Természetes, hogy illendően fogok viselkedni, de ne higgye egy percig se azt, hogy többet érzek Eszterházy gróf iránt, mint tisztelet.

- Megértettem, de míg nem találunk jobbat, ő marad a legkívánatosabb vő.

Címeres hintónkba beülve szép nyugodtan elkocsizunk a nyüzsgő pályaudvar elől. Amióta itt vagyok, Pesten mindig megcsodálom az életteli várost. A rengeteg konflist, az itt-ott felbukkanó rikkancsokat, a sokféle népeket, akik az utcákon járnak kelnek vagy sietnek. Megérkezünk a szép kovácsoltvas kapunkhoz, ami mit semmi perc alatt ki is nyit a kocsisunk. A kastélyba érve én emeleti szobámba sietek, hogy minél hamarabb szalonképessé tudjam magam tenni a dinéhez, mert gróf ide vagy oda erre Mama nagyon jól megtanított. Erre az estére egy orgona lila, fehér hímzéses taftruha mellett döntök, mely derék részben oldalra húzott az új divatot követve. Kérésemre a szobalány a loknikba sütött egyenes hajamat laza kontyba tűzi fel. Kényelmes bársony cipőm felvétele után elindulok az ebédlő fele, mikor meghallom a gróf határozott férfias hangját megtorpanok, és még egyszer belenézek az ebédlőajtó mellett lógó tükörbe, és magamra varázsolom kellemes mosolyom. Így elgondolkozva, szerintem ezt a tükröt pont arra találták ki, hogy az, aki belép az étkezőbe a legmegnyerőbb arcát tudja mutatni úgy, hogy előtte azt magára próbálta a tükör előtt. Ez a gyakorlat most nekem és sikerül és ekképpen már magabiztosan is lépek be vacsorázni.

- Üdvözlöm Festetics kisasszony, nagyon örülök, hogy újra láthatom. Miután édesapja, olyan kedvesen meghívott ide, alig vártam az önnel való találkozást és most, hogy itt áll előttem a szívem majd kiugrik a helyéről- áradozott Móric gróf olyan ékes szavakat használva, melyek tőle megszokottak és elvárhatóak voltak.

- Részemről az öröm, hogy házunkban üdvözölhetem

- Asztalhoz! Nem áll szándékomban csak nézni a vacsorát az asztalon – szólt hozzánk Papa mosolyogva.

A vacsora további részében Papa és Móric gróf a politikáról, a magyar hadsereg helyzetéről és a háborúról beszéltek. Mikor szervírozták a desszertet, édesapám titkon rám nézve elmosolyodott, akkor nem értettem miért, de ez az állapot is megváltozott pár perccel később, mikor a gróf felállt és megkerülve az előttem állapodott meg. Akkor nem várt módon letérdelt előttem és határozottan elmondta azt, amit ilyen pozícióban a férfiak szoktak:

- Festetics Erzsébet kisasszony megtisztelne azzal, hogy a feleségem lesz? Az édesapját már vacsora elején tájékoztattam szándékomról és ő áldását adta. Mellettem biztos jövője lesz. Házasság kötésünk után velem fog élni Fertődön és még ápolónőnek sem kell lennie, mert a birtokok úgy is elég feladatot nyújtanak – kétségbeesetten Papára néztem, hogy most mit tegyek, miért nem intézte el ő, úgy is tudja, hogy ki fogom kosarazni, miért engedte meg neki a lánykérést? Apám csak enyhe biccentéssel adta a tudtomra, hogy az ő részéről ennek a frigynek nem volt semmi akadálya és döntsek akárhogyan, neki megfelel.

- Kedves grófúr én tisztelem magát és szívből remélem, hogy egyszer talál egy olyan lányt, aki elfogadja ezt az ajánlatot, de nem én leszek ez a személy. Szeretnék nővéri oklevelet, szeretnék szolgálatot teljesíteni, élni egy kicsit és csak mindezek után megállapodni valahol. Nagyon sajnálom, ha szavaimmal megbántottam, de ebben a helyzetben csak is az igazat mondhattam.

Mikor befejeztem a mondandóm láttam, hogy a gróf felállt egy meghajlás kíséretében megköszönte a vendéglátást, minden jót kívánt és elhagyta otthonunkat. Mikorra felocsúdtunk, márt csak lova patáinak sebes kopogásának visszhangját lehetett hallani az Andrássy úti házak kőfalairól visszaverődve.