Let It Kill You |✔|

𝐶ℎ𝑎𝑝𝑡𝑒𝑟 𝑇ℎ𝑖𝑟𝑡𝑒𝑒𝑛

- Mégis honnan fogjuk így tudni, hogy mikor kell leszállni? - érdeklődik pár perc múlva.
Felemelem a telefonomat és megmutatom neki a bekapcsolt GPS-t, ahol pontosan látszik, hogy még hét kilométer választ el az állomástól minket.
- Okos. - bólint elismerően és lehajtja a WC tetejét, hogy rá tudjon ülni.
- Most biztos vagyok benne, hogy legalább három féle fertőzést elkaptál. - mutatok undorodva a kezére, amivel megfogta a deszkát.
Felnevet, aztán megmossa a csap alatt, de szappan hiányában csak vízzel tudja leöblíteni.
- Kérdezhetek valamit? - érdeklődik, és megvárja, míg bólintok. - Neked segített ez a hely? Legyőzted a függőséged?
- Nem. De én nem is a függőségem miatt vagyok itt. - rázom a fejem. - Felnyomott a díler, akinek dolgoztam. Eredetileg börtönben voltam.
- Komolyan? - na, ez a meglepődés tényleg őszinte volt.
- Igen, de csak egy napot töltöttem bent. Vagy még talán annyit sem. Az ügyemet újratárgyalták, így kerültem az intézetbe.
- De eredetileg nem ide hoztak, nem?
Meglep hogy ennyire tájékozott velem kapcsolatban. Megrázom a fejem.
- Volt egy kis... balesetem, amit követően áthoztak ide. - Nem vagyok hajlandó beavatni a majdnem halálom történetébe. Nincs szükségem a sajnálatra.
- Milyen volt a börtön? - vált témát, mikor észreveszi, mennyire kényelmetlenül érint a téma.
- Borzalmas. Koszos, büdös és még a srácok sem voltak jó fejek. Folyton ment a balhé a két pár között, így sokszor elborult az agyam. - mosolyodom el az emlékek hatására. - Nagyon leugattam őket.
- Nagyon cifra dolgokat tudsz mondani, szóval elhiszem.
Megvonom a vállam és ismét a telefonomra pillantok.
- Hamarosan szállunk. - közlöm. - Menjünk ki, a kalauz már biztosan elment.
Harry feltápászkodik, aztán kinyitom az ajtót és együtt lépünk ki. Páran felénk pillantanak és grimaszolva, vagy csak éppen értetlenül néznek végig rajtunk. Nem csodálom, nem szokás a fiúknak együtt járni mosdóba, így csak gondolni tudom, mi játszódhat le a fejükben.
- Buzik. - suttogja valamelyikük. Bár nem tudom behatárolni ki lehetett az, biztos vagyok benne, hogy a nem messze álló fiú társság valamelyik tagja. Talán tizenkét évesek lehetnek.
- Szegények, elhagyták a bébiszitterüket. - szólal meg Harry helyettem. Felnevetek, mert nem számítok rá, hogy visszaszól nekik, ráadásul úgy, hogy egyben be is oltja mindegyiket. Persze én sokkal jobban le tudnám őket baszni, de néha talán beválik a "Többet ésszel, mint erővel" mondás.
- Fasszopók. - vágja rá a egyikük.
- Anyukád tudja, hogy így beszélsz? Vagy ettől lesz valaki menő másodikban? - szólal meg ismét Harry. Még jobban mosolygok rajta.
- Hatodikos vagyok, jó? - kérdezi felháborodva a kisgyerek.
Nem bírom tovább, most a srácon kell felnevetnem, ráadásul nem is halkan.
- Mi a faszt röhögsz? - rivall rám, a mellette álló haverjai pedig lepacsiznak vele, mert „Jól megmondtad most neki".
Egyből meg akarok szólalni és leugatni a fejét, de Harry ismét előbb szólal meg.
- Ne haragudj, de már ennyi beszélgetéstől húszat esett az IQ-m, szóval, ha nem bánod, mi itt le is szállunk, mert szükségünk van még az agyunkra.
Megragadja a karom és lerángat a vonatról.
- Simán csak le kellett volna baszni őket, mert így csak rájuk hagytad az egészet, azt hiszik mekkora nagy menők. - magyarázom mellette sétálva.
- Néha jobb ráhagyni a hülyékre. - válaszolja. - Láttad, alig lehettek tizenegy évesek. Nekem csak az a furcsa, hogy a szülők elengedték őket ilyenkor. Mikor én voltam ennyi idős, nyolckor már takarodó volt, ezek meg itt mászkálnak éjfélkor.

Pár percet kell már csak gyalogolni, mire odaérünk. Harry telefonál egyet, ezzel elintézve a bejutásunkat is, hiszen az egyik ismerősük itt dolgozik. Az épülete átszelve végül felmegyünk az emeletre. Még csak most fogtam fel igazán, hogy látni fogom anyámat.
- Megvárlak kint. - közli Harry és megáll a szobaajtó előtt pár méterrel.
- Nem jössz be? - kérdezem azonnal. Igaz, az én anyámról van szó, de Harrynek köszönhetem, hogy eljutottam hozzá.
- Nem. Reggelig van időnk, szóval nyugodtan maradhatsz vele. - rázza a fejét.
- Köszönöm - bólintok meghatottan. Őszintén hálás vagyok neki. Amit tett, rettenetesen sokat jelent.
- Menj már. - int az ajtó felé, nem értve, miért állok még mindig itt. Nem indulok, és nem is szándékozom, mert még előtte meg kell tennem valami, amire már a Brandonos éjszaka óta készen állok.
Felé lépek, ő pedig mintha tudná, hogy mire készülök, egyből emeli is a kezét és az arcomra simítja, mielőtt még összeérne az ajkunk. Amint megérzem édes ajkait, elragad a szenvedély. A mozdulataim durvábbak lesznek, a nyelvemet is bevetem, de próbálok nem túlzásba esni. Nem akarom azt mutatni felé, hogy majd meghalok a csókjától, pedig ez az igazság. Érzem az ujjait, ahogy a tarkómra csúsznak, majd fel a hajamba szántanak, amitől megőrülök. Imádom, ha piszkálják a hajam.
Egy percig sem tart az egész, de elválok. Nehezemre esik, hiszen annyira jól esik ez az egész, de látni akarom az arcát. Tudnom kell, mit gondol most rólam.
Harry tekintete ugyan olyan szenvedéllyel teli, mint amire számítottam. Meg akarok szólalni, megkérdezni, hogy mégis mit gondol most, de már meg is válaszolja a kérdésem, mikor elkapja az állam és megcsókol. Megszédülök, így egyből a nyakához nyúlok és erősen kapaszkodva, próbálom még közelebb húzni magamhoz.
Nem nézek rá, mikor ismét elválunk, inkább csukott szemmel a mellkasának döntöm a homlokom, Tudom, hogy nem érti, mi folyik itt, és nem is hibáztatom érte. Én sem értem saját magam.
- Csak... Ne kérdezz semmit. - szólalok meg, aztán amilyen gyorsan csak tudok bemegyek anyámhoz.
Még bódult állapotban vagyok a csókolózás miatt, de próbálom a sötétben megkeresni anyám ágyát. Többen vannak a helyiségben, így nem kapcsolhatok egyszerűen lámpát.
- Louis? - suttogja a sötétbe valaki, így egyből odalépek az ágyához. Fogalmam sincs, hogy hogyan ismert fel, de hálás vagyok, mert épp egy másik nőt akartam felkelteni, mert azt hittem ő az. - Mit keresel itt? - kérdezi halkan és felül.
- Nem engedtek eddig hozzád. - magyarázkodom és a szemembe könnyek szöknek, annyira örülök, hogy végre látom. - Hogy vagy? - kérdezem suttogva és megfogom a kezét.
- Semmi bajom. Hogy jöttél el? - kérdezi aggodalmasan.
- Egy barátom segített. - utalok Harryre, aki bár az előbb történtek után kicsit sem számít a barátomnak, mégsem érzem azt, hogy tíz perccel az első csókunk után be kéne mutatnom anyának.
- Lottie hogy van?
- Nem tudom, nem voltak már nálam nagyon sok ideje.
- Nem nézik jó szemmel, hogy drogoztál, nem hibáztathatod őket emiatt.
- Tudom. - bólintok és még mindig a kezét szorongatom.
- Viszont... - kezdi és megsimogatja a karom. - Ismerem a szüleimet, imádnak téged. Hamarosan biztosan meglátogatnak.
- Nem hinném. - rázom a fejem. - Emlékszel, hogy mennyire összevesztünk, mikor náluk csináltam? Onnantól kezdve egyszer sem láttak szívesen.
- Dehogynem! - ellenkezik egyből. - Csak Lottiet féltették.
- Sosem venném rá Lottiet a rosszra. Tudom, hogy gáz az egész dolog, de muszáj volt.
- Nem volt az. - válaszolja halkan. - Csak te hitted azt, hogy ez a legjobb, amit tehetsz.
- Ne kezdjük megint, jó?
- Még mindig csinálod? És ne hazudj. - figyelmeztet.
Egy pillanatra elgondolkodom, hogy mit kéne felelnem. Nem akarok hazudni, viszont az igazság jobban fájna neki.
- Nem.
- Reméltem is.
- Már semmi bajod, ugye? - váltok gyorsan témát.
- Nem, semmi. - rázza a fejét. A gyógyszeres kezelésnek hamarosan vége, utána pedig már csak egy eltávolító műtét vár rám és vége is. - mondja az arcomra simítva a kezét.
- Hogy érzed magad? Álmos vagy? Gyorsan fáradsz? Fáj valamid?
- Lou, nyugi. - mosolyodik el és halkan felnevet. - Semmi baj nem lesz már.