Let It Kill You |✔|

𝐶ℎ𝑎𝑝𝑡𝑒𝑟 𝑇𝑤𝑒𝑛𝑡𝑦

- Mit akarsz? - pillantok mérgesen az orvosra, aki ismét itt van mellettem. - Mégis mit vársz tőlem?
- Várj - mondja a megszokott szócskát.
- Nem várok! Mit akarsz tőlem? Hagyj békén! - szólok, miközben körbepillantok. Egy konyhában vagyunk.
- Hol vagyunk?
- Várj.
- Nem vá... - ebben a másodpercben megjelenik egy férfi. Nem néz ránk, így gondolom ugyan úgy nem lát, ahogy a többi ilyen álmomban. A férfi a mosogatógéphez lép, majd kivesz egy tiszta kést.
- Mit csinál? - kérdezem, de nem számítok válaszra.
Az ismeretlen pasas a fiókokban kutatva megkeresi a számomra már annál ismerősebb eszközt. Anya imádott sütni-főzni, így kapott pár extra konyhai eszközt, ezt is beleértve. Lottieval csak tűzpisztolynak hívtuk, hiába magyarázta anya, hogy ezt szakácsfáklyának hívják. A tűzpisztoly sokkal menőbb név volt.
- Mit csinál? - ismétlem meg a kérdésem, mikor a kés élét kezdi melegíteni. Erre a kérdésre választ várok, mégsem kapok. - Hé! - fordulok felé, de nem látok senkit. Eltűnt.
- Apa! - hallok hirtelen egy kiabálást az emeletről.
- Mindjárt megyek drágám! - kiabálja vissza a férfi, le sem véve a szemét a már lassan izzó acélról.
- Ne, ne, ne... - nyögöm, aztán felszaladok az emeletre, egyenesen a kislány szobájába. Fogalmam sincs, honnan tudtam, merre kell menni, a lábam vezetett. - Hé! - szólok rá, de nem hall. - Kislány, gyere! El kell innen tűnnöd! - kiabálom és megpróbálom megragadni a karját, de megint nem megy.
- Kicsim? - hallom a férfi hangját a lépcsőről én pedig tudom, hogy nincs sok időm.
- Itt vagyok! - válaszolja nevetgélve és leteszi a kezében tartott babát.
- Ne! - kiabálom és becsukom a szobaajtót, de nem vagyok elég erős és bejut a férfi.
- Játszol velem, apa? - kérdezi a kicsi.
Majd elájulok, mikor megpillantom a kezében a felhevített kést.
- Gyere, adok valamit - guggol le az apuka és szorosan fogja a háta mögé rejtett konyhakést.
- Ne menj oda! - ordítom hevesen dobogó szívvel, aztán megint megpróbálom lefogni a kislányt, de mikor semmit nem érek el, inkább csak elfordulok és szorosan összeszorított szemmel lerogyok a földre. A fülemet is befogom, nem akarom hallani a sikítást, de mikor az több percen belül sem történik meg, óvatosan megfordulok. A szívem majd kiugrik a megkönnyebbüléstől, mikor megpillantom, hogy semmi baj nem történt, mindössze a lány kezébe került a kés és mindketten felém fordulnak.
- Baszki - nyögöm ki, mikor rájövök, hogy látnak. - Baszki, baszki... Tedd le a kést, hallod?
Nem felel, csak elkezd közeledni felém, mögötte a férfi büszkén pillant utána.
- Hé! Hallod? Kicsi vagy még, ez nem a te kezedbe való! - győzködöm, de nem tágít.
Megpróbálok elfutni mellette, de ekkor az apja elkapja a karom és a hátam mögé feszítve mozgásképtelenné tesz. Nem értem ő miért tud megfogni, ha én nem tudtam őt. Segítségért kiabálok, és pánikszerűen próbálom kitépni magam a szorításából, mégha a karom bánja is, nem érdekel. Törjön el, vagy szakadjon le, azt sem bánom, csak hadd meneküljek.
- Ne, ne, ne! - ordítom még utoljára, mielőtt még lehunynám a szemem és minden izmomat összeszorítva várnék a szúrásra.
Kipattantak a szemeim, de mintha még abban a rémálomban lettem volna. Szaporán kapkodtam a levegőt és csak arra tudtam gondolni, hogy milyen érzés lett volna, ha tényleg megszúr.
Éreztem, hogy Harry mocorog mellettem, de mintha még félig aludtam volna. Felültetett, én pedig engedelmeskedtem. Fájt mindenem és alig fogtam fel valamit a külvilágból. Doncasterben nem szenvedtem ennyire, nem értem mi történt most.
- Louis! - hallom ismét anyám kiabálását, így ismét felülök. Harryre pillantok, aki békésen szuszog mellettem, így nem is értem, hogy anyám mit csinál itt.
- Mit keresel itt? - suttogom és felkelek. Anya a kórházi hálóingjét viseli, így a vállára terítem az egyik kabátom. Valmiértnagyon hideg lett idebent.
- Apád... - kezdi, de aztán fájdalmasan felsikít és összegörnyed.
- Mi történt? Anya! - pattanok oda hozzá, de mikor meglátom a vértócsát, elakad a szavam.
- Tenned kellett volna valamit - közli és kiegyenesedik. A véres anyag rátapad a hasára és a combjaira is.
- Mi? - kérdezem remegő ajkakkal.
- Tenned kellett volna valamit! - ismétli erőteljesen.
- Nem vagy igazi - vágom hozzá és elfordulok. - Nem vagy igazi... - Érzem, ahogy lefolyik az első könnycsepp az arcomon, majd követi a többi is.
Ismét felébredtem. Harry azonnal felült, mikor megmozdultam és érdeklődve pillantott rám. Nem tudtam felelni, lélegezni is nehezemre esett. Az ajtóban ismét ott volt anyám.
- Menj innen - mondom remegő ajkakkal.
- Kihez beszélsz? - kérdezi Harry. Nem válaszolok, le sem veszem anyámról a tekintetem. - Louis, nézz rám! - utasít és megragadja az állam, hogy maga felé fordítson.
- Theo? - pillantok az előttem ülőre. - Hol van Harry?
- Börtönben - vágja rá mosolyogva. - Miattad van börtönben.
- Nem, nem... - fogom a fejem. - Téged is csak képzellek, nem vagy itt.
- Miattad nem vagyok itt - vágja rá. - Te juttattál oda, ahol vagyok. A te hibád.
- Nem, nem, nem - ismétlem felhúzott lábakkal és behunyom a szemem.
- Louis... - hallom most Harry hangját, de már nem hiszek semminek. Álmodom, ez még mindig csak egy álom. - Lou... - megérinti az arcom és óvatosan felemeli a fejem. Tényleg ő az.
- Lou, én vagyok - mosolyog rám és közelebb bújik, míg teljesen hozzá nem simulok.
- Harry, nem tehetem ezt veled - szipogom és még utoljára megpuszilom a mellkasát. - Miattam fognak elvinni...
- Ez igaz - vágja rá. Nem erre számítottam, hogy őszinte legyek. - Louis te rossz ember vagy. Neked kellett volna börtönbe kerülni, nem pedig Theonak.
Azonnal elhúzódom. Még mindig Harry ül előttem, de már nem annyira kedves az arckifejezése, mint eddig.
- Sajnálom - csak annyit tudok kinyögni.
- Sajnálhatod is - szól anyám hangja a másik oldalról.
- Hagyjatok... - könyörgök és már a sírás kerülget.
- Miattad van minden. Neked kellett volna meghalnod, nem anyádnak - fokozza Harry.
- Nem halt meg az anyám! - kiabálok rá. - Nem halt meg!
- Még nem. De ha meghal, az miattad lesz.
- Nem, nem, nem... - rázom folyton a fejem, aztán felugrok és kirohanok az ajtón, de a folyosó helyett egy szakadékba zuhanok.
- Lou... - szólít meg ismét Harry, mikor kipattannak a szemeim.
- Hagyj! - szólok rá és felhúzott lábakkal körbepásztázom a szobát. Minden olyan idegen és rideg.
- Louis, fáj valamid? - folytatja a mellettem ülő. Fizikailag jól voltam, de lelkileg összeomlottam. Miattam történt minden. Minden szarság, minden baleset. Nekem kellett volna bűnhődnöm, nem a többieknek.
- Gyere ide - húz magához és óvatosan visszadönt a párnára. - Itt vagyok - nyugtat és átölel. A kezét keresem, és amint megtalálom, szorosan rákulcsolom az ujjaim. - Semmi baj nem lesz...
Folytatódtak a rémálmok én pedig percről percre jobban féltem. Már nem tudom mi a valóság és mi csak álom. Bármikor, mikor felébredtem, kiderült, hogy egy újabb rémálomba cseppentem. Nem tudtam szabadulni, és ez valami iszonyatos volt.