Veni, vidi, vici

III. Boríték

Hosszú napokon keresztül csak falatokat bírtam legyűrni. Mindenhez kellemetlenül kesernyés íz párosult. Tanácstalanul és céltalanul bolyongtam minduntalan a Prenn lakásban. Elveszett Odüsszeusznak éreztem magam a kicsiny belvárosi lak fakó falai közt. Egyedül voltam. Daisy bölcsiben volt. Rufust továbbra is én sétáltattam.

Néha belefeledkeztem az ablakban ülő orchideák szépségébe. A Laelia hófehér szirmai angyalszárnyakra emlékeztettek, azt kívántam, bár elvinnének azok az angyalszárnyak egy messzi tájra; el innét, messzire, ameddig csak lehet; el, a gondjaim elől.

Nem siették el dolgukat a másodpercek. Lassú, monoton lüktetéssé folytak az óra kattanásai a konyha falán. A percek órákká, az órák napokká nyúltak. Gyakran megesett, hogy egész álló nap csak a nappali kanapéján feküdtem újdonsült, átmeneti hálószobámban. Egyre csak a fehérre meszelt mennyezetet mustráltam, és eltűnődtem a felettem lévő lakás különös bérlőjén. Testvéremék hazaérkezésével szinte varázsütésre megszűntek az éjszakai látogatásai, csak a furcsábbnál furcsább hangok nem. Volt párszor, hogy Henriette-tel összenéztünk egy-egy ilyen alkalom adtán, de egyikőnk sem tulajdonított különösebb jelentőséget az ügynek. Mark úgy tett, mintha nem is hallotta volna a leszűrődő zajokat. (Akár az is lehet, hogy tényleg nem hallotta őket, mindenesetre erősen ignorálta őket.) Beleértve az éjjeli lövöldözéseket is, amelyekhez még mindig nem szokott hozzá a fülem. Torkomban dobogó szívvel ébredtem meg ilyenkor, aztán a fegyverropogás befejeztével ismét tudtam aludni. Természetesen álommentesen. Bár jó lett volna, ha a tudatalattim végre tudomásul veszi, hogy a régi otthonom a tűz martalékává vált, semmivé lett. Akkor talán tudtam volna álmodni is. De így csak fekete ködben (tele mini-szívrohamokkal) teltek éjjeleim a Prenn lakáson.
Daisy pedig úgy tűnt, immunis volt a hangokra. Csodáltam ezért a kis csöppséget. Általánosságban véve meglepően mélyalvó volt a három Prenn, többek között ezért is éreztem magam kívülállónak. Mintha láb alatt lettem volna. Féltem, hogy egy nap Henriette bejelenti, itt az idő végre munkát keresnem, egyúttal távoznom a lakásból. De nem történt ilyen. Ami azt illeti, Mark és Henriette többször is a tudomásomra adták, hogy szívesen látnak otthonukban, mígnem végre találok magamnak sajátot.

•°•°

Erősen borult volt az ég, sötét fellegek gyülekeztek az óceán felől, sejteni lehetett, hogy nemsokára esni fog, mint az utóbbi időkben oly sokszor. Az időjárás hű tükörképe volt a hangulatomnak; így legalább mindenki tudta, milyen kedvben jártam. Ez persze fordítva is igaz volt: ki sem kellett néznie az embernek az ablakon ahhoz, hogy tudja, kint milyenek a viszonylatok, elég volt csak rám vetni egy fél pillantást, és tessék, íme a két lábon járó időjárás-jelentés.

Nővérem és férje dolgozni voltak, Daisy pedig szokás szerint bölcsődében. Átlagos, nyugalmas napnak indult, csakúgy mint a többi. A heverőn feküdtem, ölemben a laptopommal, továbbra is munkát keresve. Közben szólt a tévé, valami reality-szerű műsor lehetett, az a fajta, amit mostanában annyian néznek. Normál esetben megvetem az ilyen jellegű tévé-show-kat, melyeknek csakhamar én is rabja lettem. (Ez bizonyára életuntságomnak és reményvesztettségemnek volt köszönhető.)

Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a tévé és a szófa közötti dohányzóasztalon pihenő telefonom őrült rezgésbe kezdett. Mark nevét jelezte ki a készülék. Kíváncsi voltam, vajon mit akarhat.
Izgatottan szólt a telefonba. Meglepően gyorsan és halkan beszélt, ami nem volt jellemző rá.
– Ne haragudj, hogy zargatlak, de... – kezdett bele. Elhalt a hangja. Csak nem történt valami baj? Nagyon reméltem, hogy nem.
– Lehetséges, hogy találtam egy neked való állást.
– Csupa fül vagyok.
– Kissé alantas munkáról van szó, ha az előző munkahelyedet nézzük, de én a helyedben fontolóra venném. Egész jól fizető állásról van szó, ráadásul jól ismerem az illetőt, hiszen...
Beléfojtva a szót Markba, rögtön igennel feleltem. Mindennél jobban kellett ez az állás. Kissé alantas? Az most nem számított. Csak nem valami takarítónő pozíció miatt telefonált Mark...!
– Biztos vagy benne?
– Igen. Nem szeretnék már  sokáig rajtatok élősködni.
Felnevetett.
– Nagyszerű. De előbb még meg szeretnélek kérni valamire, persze csak ha nem probléma.
Épp azért hívott fel, hogy talált egy álláslehetőséget a számomra. És egyébként is: egy örökkévalóság óta tartanak el Markék. Természetesen vállaltam, bármit is szeretett volna kérni.
– A fenti lakásból kellene valami.
Nagyot néztem. De ha egyszer Mark erre kért meg...
– Na figyelj. Felmész a lépcsőn, végigmész a folyosón, ami a szobákhoz vezet. A nappaliban van egy dohányzóasztal, amit papírszemét fed be. Valahol a levélkupacban kell lennie egy – mit is mondtál, milyen színű a boríték? – Mark egy kissé eltarthatta a fülétől a telefont, mert csak halkan hallottam a kérdését, amit nyilvánvalóan nem nekem szánt, hanem a vonal túloldalán valakinek.
– Okkersárga – hallatszódott a távolból, nehezen kivehetően egy hang.
– Okkersárga – ismételte meg Mark jól hallhatóan. – Szóval egy okkersárga borítékot keress abban a szörnyű nagy rendetlenségben...
– Hé! – hangzott a beszélgetés másik végéről egy felháborodott hang. Vélhetően ugyanazé volt, mint aki az előbb kisegítette Markot.
Ekkor ménkőként csapott belém a felismerés: a halványan hallható, mégis ismerős hang a fenti szomszéd hangja volt, aki most Mark becsmérlő szavára úgy felcsattant. Csendesen felnevettem.
– És ha megvan a boríték, mit tegyek vele? – kérdeztem.
– Ó, majd' elfelejtettem. A lehető leggyorsabban el kéne hoznod hozzám, a munkahelyemre. Tudod a címet, ugye?
– Persze – vágtam rá csípőből.
Ha amúgy is ott volt Markkal az őrült spanyol albérlő, miért nem tudta volna ő maga elvinni a borítékot? Elvégre Mark mégiscsak a főbérlője volt. Az egész valahogy bűzlött nekem. A hatodik érzékem csak úgy kiáltozott, hogy vegyek tudomást róla.