Veni, vidi, vici

II. Hét nap, hat éjszaka margójára

Így kezdődött különös ismeretségem Henriette és Mark Prenn albérlőjével, az éjszakánként – a rendőrséggel való fenyegetésem ellenére – lelopakodó szomszéddal, aki minden második éjjel elvitt valamit a hűtőből, ám mire felocsúdhattam volna, a termékek ismét a helyükön voltak. Minden második reggel, kutyasétáltatás után láttam elhajtani az áruházi furgont a lakás elől, és minden második éjszaka felébredtem az emeleti ajtó zárjának halk kattanására, majd ugyanezen hang után egyfajta különös megnyugvással vissza is aludtam.
Rufus egy éjjel sem tágított mellőlem, ha meglátogatott W., ha nem. Ami azt illeti, az öreg basset oly mértékben nem hagyta el az oldalamat, hogy éjszakánként kényelmesen végignyúlt rajtam mázsás súlyával, mintha a párnája volnék. Aranyos gesztus volt a részéről, állandó horkolása annál kevésbé.
A reggelt mindig Rufusszal indítottam, utána átfutottam az e-mailjeimet, hátha érkezett vissza egy „örömmel értesítjük..." kezdetű levél, de mindig csalódnom kellett. Nem kellettem senkinek, egy szerkesztőségnek sem.  Még csak meg sem lepődtem. Ettől függetlenül napközben szorgosan új álláslehetőségek között böngésztem. Ebéd után a híreket néztem – egy (néhai) újságírónak azért mégiscsak tájékozottnak kell maradnia, még ha nem is gyakorolja mesterségét –, délutánonként pedig takarítgattam a lakást, és néhanapján megöntöztem Henriette ritka orchideagyűjteményének nemes képviselőit (azelőtt a pókorchideákról még csak nem is hallottam, de elég érdekesen néznek ki, azt meg kell hagyni), míg a tulajdonosai távol voltak.

Henriette orchideái tényleg említésre méltóak voltak. A bíbor ezrnyi árnyalatában játszó Miltonia Honolulu, a leopárdmintára hajazó, fehér-padlizsán lila pöttyös pártáskosbor, a rémisztő külsejű, négy, kardfogra hasonlító szirmú Beallara Torero és az ártatlanságot, tisztaságot eszembe juttató, hófehér, cifra, majdhogynem csipkézett szirmú Laelia Lobata egymás mellett sorakoztak az ablakpárkányon a konyhában. Személyes kedvencem utóbbi volt. Elgyönyörködtem, milyen kivételes mesterműveket is képes alkotni a természet egyenesen az orrunk előtt – vagy legalábbis az ablakpárkányunkon –, melynek nyomába se ér az emberi kéz munkássága. Talán a Michelangelo-féle Sixtus-kápolna mennyezetfreskója közelítette meg leginkább a történelem során azt az isteni tökéletesség látszatát, melyet erőlködés nélkül produkált az anyatermészet nap mint nap.

Szóval, mint említettem, kiporszívóztam, felmostam, port töröltem, elvégre nem várhattam Henriette-éket úgy haza, hogy minden az én szennyemmel legyen tele. Rufus esti sétája után egy klasszis novelláskötet és egy pohár portói társaságában mélyen magányomba feledkeztem, aztán aludni tértem. Éjszakánként (megjegyzem, azért nappalonként is) W. zajos volt, míg én próbáltam elszenderülni. Dübörgött, dolgok törtek el, sokszor üvegek csörömpölését hallottam, és időnként mintha kiabált is volna. És meg mernék rá esküdni, hogy egyszer pisztoly dörrent odafent. (Csak egy hajszál választott el attól, hogy most már tényleg rendőrt hívjak.)
Elalváshoz mindig valamilyen alfa-hullámos zenét kellett hallgatnom, hogy végre álomra szenderüljek. De tűrtem. Henriette sohase panaszkodott nekem a hangos fentlakóról, így én sem akartam. Csupán hozzá kellett szoknom az elmebajos férfihoz és annak elmebajos szokásaihoz. Szerencsére Rufus is megszokta éjjeli látogatásait, többé nem rohant ki a konyhába csaholva, mint aki szellemet látott. Noha W.-t egyszer sem láttam, a hangját mégis sikerült megismernem egyetlen mondata alapján, mely az első éjszakámon Henriette-éknél elhagyta a száját, meg persze az időnkénti éjszakai kiáltozásai miatt. A legfurcsább szerzet volt, akivel az élet addig összesodort.

•°•°

Fellélegezhettem péntek késő este, amikor egy autó fékezett le a bejárat előtt. Hamarosan gőgicsélés ütötte meg a fülem, mire a hűséges Rufus az ajtóhoz sietett. Ajtót nyitottam a megfáradt utazóknak, széles mosollyal engedtem be őket. Henriette napcsókolta bőrszínnel tért vissza otthonába, a szeme alatti karikák mégis fáradtságról tanúskodtak. Mark egyik kezében bőröndje, a másikban pedig a síró Daisy hordozója volt. Átvettem tőle a hordozót, ezt egy hálás pillantással illette a megfáradt férfi. Rufus lusta farok csóválással rajongta körbe gazdáit, Daisyt pedig kitörő örömmel üdvözölte, mire a kicsi felhagyott a sírással, és váratlanul felkacagott.