Veni, vidi, vici

I. W.

Van némi, de nem túl sok tapasztalatom a férfiak terén.
Mégis az ő arca jelenik meg lelki szemeim előtt, amikor kimondom, férfi.
Olyan egyszerű és hétköznapi szó. Csak ízlelgetem, a nyelvem köré csavarom, alaposan megrágom, majd finoman kiköpöm.
Férfi. A világ legnagyobb rejtelme. Persze ő ugyanezt mondaná a nőkről. Vagy inkább hallgatna. Ha jobban belegondolok, ez már inkább jellemző rá.

Az ő arca sejlik fel előttem a távolban, és az a csodaszép, rabul ejtő fekete szempár abból az időből, amikor megismertem.
Sötét fellegektől volt borús tekintete, mégis eleven, érdeklődő volt minden pillantása, melyet az emberekre vetett. Akárcsak rám. Nem, ez így nem igaz. Rám egy kissé máshogy tekintett már a kezdetektől fogva. Én azonban szinte semmit sem tudtam leolvasni éles csontozatú, beesett arcáról.
Az égvilágon semmit.
Olyan volt, mint egy üres papír, melyen nem fog semmilyen tinta.

°•°•

Akkoriban kerestem új munkahelyet, mivelhogy az előző munkáltatóm valamely oknál fogva nem tartott további igényt az általam jelentett munkaerőre. Noha igencsak nagy hasznot húzott rajtam a volt főnököm, és minden egyes interjúja után csak úgy hullott a pénz az ölébe – és egyébként is: a negatív reklám a legjobb reklám –, mégis útilaput adott.
Távozásom napján megvető pillantással illetett mindenki, aki számomra egykor kedves – és nem annyira kedves – volt, beleértve a főnökeimet, kollégáimat, még azt a takarítónőt is, aki egyszer megfújta a post-it készletemet az íróasztalomról. (Én mégis szemet hunytam felette.)
Miután minden felszínre került, égető pillantások tömkelegét éreztem a hátamon, mintha késeket forgatnának bennem. És ami a legrosszabb, hogy nem hittek nekem. Nem hittek az ártatlanságomban. Sorra távolodtak el mellőlem az emberek, míg rosszakaróim csak nevettek a markukban. Nem hibáztatom őket, nekem végleg befellegzett, már ami a karrieremet illette.
Nem mozdulhattam ki a házból anélkül, hogy millió vaku fénye a képembe ne záporozott volna, vagy hogy újabb lejárató cikkek ne jelentek volna meg rólam. És így ment ez hosszú hetekig, talán hónapokig. Az időérzékem teljesen magára hagyott. Magányom feledtette velem.
Így hát fogtam a valag pénzemet, és visszatértem szülőhazámba. Vettem egy kényelmes, takaros házat, távol a nyüzsgő civilizációtól, a hátam mögött hagyva a borzalmas emlékeket, melyek minden nap arra emlékeztettek, mekkora bonyodalmat okoztam. Ha akkor tudtam volna, hogy ez lesz, talán minden másképp alakul. Nem. Biztos, hogy minden másképp alakult volna.

Kis házikóm omladozott, a gáztűzhely sokszor vacakolt, a bojlernek pedig mindig órák kellettek, hogy felmelegítse a vizet. A karbantartó azt tanácsolta, sürgősen cseréltessem ki a gázvezetékeket, mert a végén még leég a házam. Erre csak legyintettem, és megkínáltam az öreg manuszt egy csésze teával, melyet készségesen elfogadott. Mindig csak vészmadárkodnak a karbantartók, hogy a lehető legtöbb pénzt sajtolják ki az emberből.
Vidéken sokszor elfogott a nosztalgia. Főleg, amikor reggelente, úton a helyi piacra, megálltam az újságárus rozoga bódéjánál. Szerencsére hazámban nem ért utol a sajtó mohó, enyves keze, mely teljesen kizsigereli az embert. Én már csak tudom, hisz' a papír mindkét oldalán álltam már.
Az újságárus egy baseball sapkás, napszemüveges férfi volt. Az a fajta letörölhetetlen vigyor ült mindig sápadt arcán, ami a frászt hozta az emberre. Fél mondatnyi (számomra) kellemetlen bájcsevely után átnyújtotta az aznapi hírújságot. Vannak szokások, melyek örökre megmaradnak; ilyen számomra a nyomatott újság olvasása egy csésze gőzölgő, friss reggeli tea felett.
Emlékszem, esős, hideg, egyszóval barátságtalan nap volt, amikor az újságárus pasast utoljára láttam. Reggel nem találtam a szokásos posztján, a lepattogzott lakkozású bódéban. Egy komor képű, ősz hajú idős férfi vette át a helyét. Aznap inkább nem is vettem újságot. Furcsa mód hiányzott az az ijesztő vigyora, mely reggeleimet végigkísérte. La vie continue, ahogy a mondás tartja.