Veni, vidi, vici

V. Írisz

Remegő kézzel a reggeli kávémtól, melyet én, balga üres gyomorra ittam meg, idegesen a fülem mögé tűrtem vizes hajamat.
Dermesztő hideg, halvány esőillat és átható cigarettaszag terjengett a Mark nevével ellátott kisebb szobában. Ez annak volt köszönhető, hogy az ajtóval szembeni ablak tárva-nyitva állt, az ablakpárkányon pedig a – pár perccel ezelőttig még lent dohányzó – férfi könyökölt ki. Nem zavartatta magát, még szívott párat a szál végéből, aztán látványosan kidobta a még égő csikket a negyedik emeletről, remélhetőleg valaki fejére. Ezt követően nagyot sóhajtott, végül felegyenesedett és megdörzsölte a derekát, majd becsukta az ablakot. Nem szólt egy árva szót se, csak kinyújtotta a kezét, tenyérrel felfelé, mint aki vár valamit bele. Magyarázatra várva a mellettem úgyszintén kérdőn néző sógoromra pillantottam. Válaszképp nagyot nyelt.
Így hát tettem, amit a józan paraszti ész diktált, és a kezébe nyomtam a kissé megvizesedett borítású csomagot. Már őszintén kíváncsi voltam, mi lehetett benne.
– Mark, ha megkérhetlek... – próbálta udvariasan kitessékelni szelíd baritonján az ismerős hang. Bár közel sem volt ilyen nyugodt a hangja aznap éjjel, amikor útjaink először keresztezték egymásét. Mark csakhamar vette a lapot, és magamra hagyott a kihűlt, cigarettaszagú irodában ezzel a félőrült perszónával, akivel kapcsolatban egyre több és több kérdésem támadt. Mintha nemes egyszerűséggel a gondolataimban olvasott volna, miközben leült az asztal mögötti forgószéken és kényelembe helyezve magát felrakta lábait az asztal tetejére, így szólt:
– Ne most. Üljön le – mutatott az asztallal szembeni székre. Leültem. Úgy hangzott, mintha untattam volna a puszta jelenlétemmel. (Bár úgy érzem, ezzel nem jártam messze a valóságtól.) – W. Wilhelm Whitlaw – nyújtotta hosszas, ám pontosan kellő hosszúságú hatásszünet után a kezét előrehajolva, ameddig csak bírt, véletlenül sem tisztelve meg azzal, hogy feláll.
Én is bemutatkoztam.
Előre kellett dőlnöm a széken, hogy elérjem felém nyújtott jobbját. Hideg volt a keze és ujjai csontosak. Arca sápadt hófehér volt és beesett. Fizikumát tekintve nem volt sportos, de jó erőnlétnek örvendett vékony testalkata ellenére is. Sötétkék szembogarai mintha két, a világegyetem összes sötétségét rejtő fekete lyukai lettek volna. Ébenszín fürtjei kissé lelapulva simultak hozzá a koponyájához, kihangsúlyozva ezzel az amúgy is éles csontozatú arcát.
Az ember egészére elég volt csak ránéznem, és láttam, hogy alváshiányban és egészségtelen fokú nikotinfüggőségben szenvedett. Ekkor felsejlett előttem romhalmaz albérletének képe, és megállapítottam magamban, hogy nem csak inszomniában és nikotinfüggőségben szenvedett az előttem olyan természetesen pökhendien viselkedő férfi.
Ahogy odahajoltam, hogy kezet rázzak az őrült felsőszomszéddal, a belőle áradó cigarettaszagon túl megéreztem halványan derengő kölnije illatát is, mely nagyban elütött attól, amire számítottam. Üde cédrus és mirha keveréke volt parfümének bukéja. Erős, férfias illatszert viselt, azt meg kell hagyni, ami tökéletesen illett rejtélyességéhez és szeszélyességéhez. A mirha füstös beütése a cédrussal elegyedve azt a hatást keltette bennem, mintha titkolna valamit. Hosszú, bágyadt szempillái alatt megbúvó gyönyörű fekete íriszei is erről a tézisemről adtak tanúbizonyságot. Egyetlen pillantás, egyetlen kézfogás; ennyi kellett, hogy felmérjem, kivel is álltam szemben. És van egy olyan sejtésem, hogy ezzel ő is tisztában volt. Témaváltásképp az asztal szélén pihenő okkersárga borítékra sandított. Az a fajta gyors, áratlan kis pillantás volt, amivel eléri az ember, hogy a másik is odanézzen. Gyorsan és hangosan szívta be a levegőt a száján.
– Nyissa ki. – Követelően hangzott. Óvatosan, lehetőleg nem elszakítva a borítékot feltéptem a leragasztott részt. Anélkül vettem ki a tasakból a tartalmát, hogy belenéztem volna. Egy stopperórát húztam ki belőle, a hátuljára egy ezüst színű kis fémlap volt rögzítve, amelyből vékony színes drótok futottak az időmérőbe. A készülék kijelzőjén számok álltak. A lakásától az asztaláig eltelt időt mutatta. Akaratlanul is felhorkantottam a számokat látván. 21:18:03.
W.-re néztem. Ő meg vissza rám.
– Egész gyors volt. De nem eléggé – tette hozzá fennhangon, amitől ereimben felforrt a vér. – Az asszisztensemnek ennél gyorsabbnak kell lennie.
Nagyot néztem, majd leraktam az asztalra a készüléket.
– Asszisztensének? – bukott ki belőlem jól hallhatóan. Mark nem igazán túlzott, amikor alantas munkaként írta le az állást. De még mindig lehetett volna rosszabb is. Megbántam, hogy hangosan kimondtam a bennem felmerülő kérdést. Más a két kezét összetette volna egy ilyen pozícióért.
– Nem is tudta, mire jelentkezik? – nevetett fel, amire nem reagáltam. Nem is igazán kérdés, habár hangsúlya kérdően hangzott, mint inkább tényszerű megállapítás volt.
Levette a lábát az asztalról és a földre tette. Keresztbe fonta maga előtt a karját, és éhes tekintettel némán fürkészett. Ezután változtatott ülőhelyzetén. Feljebb ült a székben, kihúzta magát, begombolta fekete zakója gombját, majd összehúzta a szemét. Végül a forgósszék karfáján könyökölve megtámasztotta a fejét, mint egy álmodozó, kíváncsi kisgyerek, és egyenesen rám meredt. Rémisztő volt. Látszott rajta, hogy erősen gondolkodik. Szinte hallatszódtak az agyában kattogó kis kerekek.
Hosszas szünet után azonban végre megszólalt. Mielőtt belekezdett volna, megint élesen beszívta a levegőt.
– Látott már valakit távirányítóval ölni?
Értetlenül pislogtam.
– Nem.
– Én sem – felelte, majd ismét elhallgatott és gondolataiba mélyedt. Ezúttal az asztala sarkán sorakozó üres papírlapokra meredt és nem rám. Egyébként meglepően rendezett volt az iroda, már-már túlságosan is nagy rend uralkodott a helyiségben. Csak a kellően szükséges dolgok foglaltak helyet benne és még néhány meglepő részlet, mint Mark oklevelei és hivatali engedélye. A falak sivárak voltak és törtfehérek, csak Mark bekeretezett papírjai vittek némi színfoltot az egyszerű dekorációba – már ha lehetett az elismerő okiratait így nevezni. Az asztalon és a két széken kívül nem is volt benn más. Az asztalon is patika tisztaság volt, az egyik sarkában, mint már említettem, egy üres papírkupac hevert és a boríték, rajta a stopperórával, mellette két teljesen egyforma, elegáns golyóstoll, szépen egymás mellett elrendezve, párhuzamosan állva.
Úgy éreztem, szentségtörés volt megszólalnom, meghasítva a beállt csend zaját.
– Ennek mégis mi köze van ehhez? – kérdeztem a kezeimmel kettőnkre mutatva. Nem értettem, ez a távirányítós dolog hogy jött ehhez a különös állásinterjúhoz. Feltételezve, hogy az volt.
– Minden – közölte egyszerűen, aztán felpattant a helyéről, amitől őszintén megvallva, hirtelen összerezzentem.
Az ablak elé állt, pontosan ugyanott, mint amikor Markkal beléptünk a sógorom nevével fémjelzett szobába. Háttal állt, a kinti szürke időt kémlelve. Aztán hirtelen, mint a macska, ha új prédára lel, egy heves fejmozdulattal nekidöntötte homlokát az ablak párás üvegének, és lent, az utcán zajló forgalmat kezdte figyelni. Fél másodperccel később váratlanul megfordult, majd rám vetette mohó, sötét tekintetét.
– Tudnom kell, hogy az asszisztensem meg tudná-e védeni magát, ha arról van szó.
– De még nem vagyok az asszisztense – hebegtem, mint egy zavarba jött kislány.
– Nem, még nem – mondta egyetértően, játékosan elnyújtva a magánhangzókat. – Még fel sem vettem.
Megkerülte az asztalt, és egyenesen előttem torpant meg. Lehajolt hozzám. Kényelmetlenül közel volt az ő arca az enyémhez. Olyan volt a szemébe nézni, mint egy kiéhezett oroszlán szájába dugni a fejemet. Vajon mindenkivel ezt csinálja?
– Nézzen a szemembe – utasított.
– Azt csinálom – feleltem erre.
Láttam, hogy cikázik a szeme. Olyan volt, mint aki éppen olvas valamit. Ekkor döbbentem rá, hogy a szememből olvasott. Aztán a következő pillanatban hátra lépett, és visszaült a helyére.
– Végeztünk? – kérdeztem frusztráltan. Van az a különös szokásom, hogy idegességemben képes vagyok úgy vigyorogni, mint egy félőrült. Gyorsan levakartam magamról ezt a grimaszt, és felálltam, hogy az ajtóhoz lépjek. Menekülhetnékem volt. Már a kezem is a kilincsen volt, amikor egyszer csak a teljes nevemen szólított, mire földbe gyökerezett a lábam. Lecsúszott a kezem a gombkilincsről.
– Maga az a pulitzeres újságíró? – Megint ugyanazt a furcsa kérdő, de kijelentő hanglejtést használta, amit azelőtt még másnál nem tapasztaltam.
– Ha a valaha volt legfiatalabb pulitzer-díjas újságírónőre gondol, biztosíthatom, hogy igen, én vagyok az. Ugyanakkor ha arra a botrányos pulitzer-díjas újságírónőre gondol, akkor jó helyen kapiskál, mivel az is én vagyok. – Néha komolyan nem értem magamat. Vannak dolgok, amiket minden ok nélkül hangosan kimondok, noha pontosan tudom, hogy nem kellett volna. Ez is ezek közé a nem túl bölcsen kimondott gondolatok közé tartozott.
Már vártam a fintorgás ismertetőjegyeit megjelenni az orra alatt és a szája szélén, de mindez elmaradt. Semmit sem tudtam leolvasni arcáról, az égegyadta világon semmit.
– Amint belépett azon az ajtón, pontosan meg tudtam volna mondani, mi történt magával az utóbbi pár hónapban. – Ismét egy váratlan kijelentés, mint azon az éjjelen a hűtőszekrény árnyékában, amikor arra hivatkozva jött le az emeletről éjnek évadján, hogy kiderítse, milyen alvó vagyok. Olyan volt, mintha egy gondolattal előrébb járt volna fejben, mint amit valójában ki akart mondani. De erre a mondatára igazán felkaptam a fejemet. Elvégre nem minden nap hall ilyet az ember egy vadidegentől. Bár egy ilyen különös vadidegentől, mint Whitlaw volt, szinte közömbösen hangzott. Gondolatban megmondtam neki, hogy folytassa, mert be kell valljam, felcsigázott. A tekintetemet látva úgy tűnt, felbátorodott, mert folytatta.
– Azt rögtön kiszúrtam, hogy balkezes és nem egy nagy kávézós típus, mégis minden reggel ezzel indítja a napját. Ma kimaradhatott a reggeli étkezés, ezért remeg a keze, mint egy parkinsonosnak, nem pedig idegességből, mert maga ahhoz túl nyugodt lélek – mondta, mintha mi sem lenne természetesebb. De hirtelen, minthogyha valami lejátszódott volna az agyában, az ajkába harapott és elhallgatott.
– Nem nagyon bírom a koffeint. – Azt azonban senkinek sem mertem volna bevallani, habár butaságnak tűnhet, hogy valóban nem bírja jól a szervezetem a koffeint, mégse kértem soha koffeinmentesen a kávémat, hogy ne tűnjek, nos... gyengének.
– Így van, ezért is szokta az utóbbi időben megbolondítani a reggeli italát egy kis rummal, ha nem tévedek.
Nem tévedett. És hogy igazat adjak neki, kellemetlenül felnevettem.
– Erre a pupillájából jöttem rá; az íriszéből, és annak jellegzetes pöttyeiből pedig a balkezességére, bár ezt még a vak is észrevehette volna, amikor a bal kezével nyújtotta át nekem a borítékot, a bal kezével nyúlt a kilincsért és a bal kezével tűrte a füle mögé a haját, amint belépett az irodámba. Vagyis Mark Prenn irodájába, ahogy az bizonyára magának is feltűnt, hiszen egy oknyomozó újságíró a részleteknek él, nem igaz? – Egy pillanatra szünetet tartott és nagy levegőt vett. Teljesen megdermedtem. – Költői kérdés volt, nem kell válaszolnia, tudom, hogy igazam van, mert nekem mindig igazam van. Kivéve, amikor nem. Ó, igen. Arról, hogy újságíró, akkor bizonyosodtam meg, amikor kinyitotta a borítékot. A feszes, görnyedt test-, illetve a sokat gépelő újságírók jellegzetes kéztartása, valamint a gyors észjárása alapján, már ami a reakcióidejét illeti a számlap mibenlétének felismerését követően, következtettem a foglalkozására. Emellé pedig, ha vesszük a tényt, miszerint mindkét füle mögé betűrte a haját, nem csak az egyik mögé – megjegyzem, látszólag nem zavarja, hogy jobban áll magának, amikor nincs a füle mögött a haja –, nos ez a nagyfokú koncentráció egyik nonverbális ismertetőjegye. Ebből fakadóan könnyedén megállapíthattam, hogy az oknyomozás a szakterülete.
Szóhoz se jutottam, bár nem mintha meg akartam volna szólalni ezek után. És még tetézte.
– Még az elején tett megállapításom pedig, hogy pontosan meg tudtam volna mondani, mi történt magával az utóbbi pár hónapban, mint látja, helyét állja. Nagy megrázkódtatás érhette, talán egy szakítás? – tűnődött el, és felnézett a mennyezetre, mintha ott válaszokra lelne. – Ugyanis a tekintetéből ez egyértelműen látszik, ahogyan ránéz egy férfira, ergo szerelmi bánat is volt a dologban, de ez nem minden, ha jól sejtem. Ha pedig folytatni akarnám, akkor mondanám, hogy a szeme alatti sötét karikák nem kialvatlanságtól vannak, sokkal inkább stressztől, és ha nem vagyok túl indiszkrét, a magára felszaladt kis plusz is erről árulkodik, az egykori körömrágási szokásáról nem is beszélve, amit felváltott magánál a körömlakk használata, ám a sebes körömágyai most jócskán megsínylik ezt a stresszes időszakot.
Ereimben teljesen meghűlt a vér. Mozdulatlanul álltam az ajtóban, és zavarodottan meredtem az előttem olyan lelkesen magyarázó férfira.
– Meg egyébként is: Mark ejtett egy-két szót magáról, amikor beajánlotta nálam. Mesélt a leégett otthonáról is. Sajnálom az esetet, biztos szép ház lehetett. Arrafelé csupa szép házak vannak. Persze azt kapásból tudtam, hogy maga az az újságíró, akiről nemrégiben annyit cikkeztek, mert ki ne olvasna híreket, ugye?

╭─────────────────╮

daljegyzék:

Charlotte Day Wilson – Work

Tamino – Cigar

Dominique Charpentier – Langue au chat

The Staves – All My Life

╰─────────────────╯