Veni, vidi, vici

IV. Futár

Sietősen, szapora léptekkel hagytam el a metrókocsit. A felszínre érve nem túl derűsen konstatáltam, hogy az eső még mindig nem állt el. Nem volt nálam ernyő. A nagy sietségben megfeledkeztem róla. Nagy hiba volt.
Ami azt illeti, ha ez egyáltalán lehetséges, tekintve az utóbbi idők időjárását, még jobban rázendített. A csomagot a hónom alatt védve az égszakadástól igyekeztem célom felé. 

Markról tudtam, hogy az Ügyészségi Nyomozói Hivatalnak dolgozik, ahol már jártam egyszer, még réges-régen, azt viszont már nem tudnám megmondani, milyen apropóból mentem el oda. Mindez azelőtt történt még, hogy elhagytam volna szülőhazámat, és az „álmok földjére" költöztem volna. Nővérem férje akkoriban még csak gyakornokként volt a hivatalnál, de már ismerték egymást.
Igazán klisés történet a megismerkedésüké: az egyetemen találkoztak, elsőéves jogi hallgatókként. Egy este Henriette éppen vaskos tankönyveivel felszerelkezve a tanszék könyvtárából igyekezett vissza a kollégiumi szobájába, amikor – ahogy a nagykönyvben meg van írva – belebotlott Markba. Szó szerint a karjaiba esett, amikor megcsúszott a lába az épület márványlépcsőjén. A súlyos könyvek annyi felé repültek a lépcsőn, ahány csak volt belőlük. Mark, az úriember ragaszkodott hozzá, hogy majd ő segít visszacipelni a kollégiumba a könyveket.

Még aznap este lefeküdtek.

•°•°

Reszkettem. A fogaim össze-összekoccantak, úgy fáztam. Szorosan a mellkasomhoz öleltem a nagyalakú borítékot. Célirányosan galoppíroztam végig a forgalmas kereszteződéseken, nem törődve a méltatlankodó taxisofőrök türelmetlen tülkölésével. Hanem amikor már látótávolságban volt előttem a hivatal épülete, fellélegezhettem. A cipőm beázott az utcákon aknamezőkként sorakozó méretes pocsolyáktól, a hajam kisebb-nagyobb tincsekben tapadt össze a halántékomon és a nyakszirtemen. A dolgot csak tetézte az az aprócska tényező, hogy a hátamon apró tűszúrásokként csorogtak végig a vizes hajamból a jéghideg esőcseppek. Nem volt kellemes élmény, annyi szent.
Az emlékeimben élő lepukkant, már-már lebomló félben lévő irodaház nem túl meglepően ugyanolyan zordnak és ridegnek tűnt, mint amilyen a legutóbbi látogatásom alkalmával is volt. Az intézmény bejáratától nem messze, az út szélén, nekem háttal állva, lezserül egy parkolóórára támaszkodva egy cigarettázó alakot vettem észre. Ahogy közeledtem felé láttam meg, hogy nem volt egyedül. Egy rendőrautó takarásában ismerős figurára figyeltem fel, Markra. Az egyébként világosszürke esernyőjét, mely a vízcseppek hatására sötétszürkévé vált a feje felé tartva kémlelte a borús eget, mintha egy szemernyi napsütés bármelyik pillanatban esedékes lett volna. Ha hinni lehetett az időjárás-előrejelzésnek, pár napon belül akár be is következhetett a várva várt csoda. Ám addig is maradtak a szívtelen viharok, melyek nem könyörültek a napfény után sóvárgó reményveszett halandókon.
A dohányzó pasas fején csak egy fekete baseball sapka volt, esernyője neki sem volt, ahogy nekem sem. A feje felett felszálló füstből következtettem jelenlegi tevékenységére. Meg abból a tipikus mozdulatsorból, amikor a kezét egyszer fejmagasságba emelte, aztán lassan maga mellett leengedte. És újra felemelte a kezét, és újra leengedte. Majd újra.
Amikor Mark észrevett, széles mosollyal az arcán felém intett. A bagózó tag erre a válla felett átnézett, egyenesen rám. Visszaintettem. Kettőt gyors egymásutánban pislognom kellett, hogy megbizonyosodjak róla, nem álmodtam, amit az imént láttam. Mégis ki az a félkegyelmű, aki ilyen sötét, felhős időben napszemüveget hord? Hirtelen egy másik férfi képe úszott be emlékeimből, azé, akitől minden reggel az újságot vettem a faluban, mígnem egy nap nem árult többé újságot. Egymás kiköpött másai voltak. Megremegett a gyomrom a gondolattól, hogy a két baseball sapkás, napszemüveges tag talán egy és ugyanaz a személy.
Elképedt arccal közelítettem kettejük felé. De rendeznem kellett vonásaimat, amikor Mark mellé léptem, még mindig magamhoz szorítva a rejtélyes gazdájú és tartalmú csomagot. Amint sógorom mellé léptem, be esernyője oltalma alá, azzal egyidőben a feketébe öltözött férfi egy másodpercre az okkersárga borítékra pillantott, majd a földre dobta még égő cigarettáját, és cipőjét oda-vissza mozgatva a vizes betonba dörzsölte a csupán félig elszívott csikket. Ezután szó nélkül, se Markra, se rám egy pillantást nem vetve elindult befelé az épületbe. Markkal szorosan egymás mellett állva, mint két fagyos pingvin, némán néztük végig mindezt. Beérve levette fejéről a sapkát, lerázta róla az esőcseppeket, aztán egy lassú, reflexszerű mozdulattal sötét hajába túrt. Valami megmozdult bennem ezt látván. Mélyről jövő érzés volt, melyet utoljára ő ébresztett bennem. Bár nem tulajdonítottam ennek túl nagy jelentőséget, mert nem akartam. Nem engedhettem meg magamnak. Nem engedhettem meg magamnak, hogy ismét megtörténjen velem.
Ezután kérdőn Markra pillantottam. Olyan viccesen felhúzta a száját, ahogy ilyenkor szokta, és megvonta a vállát. A fotocellás ajtó irányába néztem, ahol az imént a fekete alak belépett a hivatalba.
– Gyere, menjünk be mi is, a végén még megfázol. Ha eddig még nem sikerült – karolta át a vállam Mark, és megdörzsölte a karomat, mint aki fel akar melegíteni.

Ő volt a felső szomszéd, akinek az imént még a lepratelepre hajazó lakásán voltam. Aki megkeserítette az éjszakáimat; és néha a nappalaimat is. És aki meglopta a hűtőt. És aki másnapra mindig visszatette pontosan ugyanoda a más és más, kölcsönvett élelmiszereket, ahol eredetileg is voltak. És aki ugyanott dolgozott, mint Mark. És akinek a csomagot hoztam a legnagyobb felhőszakadás közepette.

•°•°

Mark a portán lehúzta mágneskártyáját, majd odaköszönt a portásnak, egy, a negyvenes évei elején járó, nem túl okos és nem túl csinosan öltözködő nőnek, aki egy csésze kihűlt tea felett éppen az egyik neves hírújság aznap reggeli keresztrejtvényét próbálta kisebb-nagyobb sikerrel megoldani egy rózsaszín hello kittys tollal. Abból, hogy a rejtvénnyel még nem haladt sokat és hogy a teája bizonyára már rég hideg volt (ugyanis a tea hidegen egy kissé opálos fényű lesz a benne feloldódott zsíros tej miatt) lehetett következtetni valószínű intelligenciahányadosára. Ami nem lehetett sokkal magasabb egy jó képességekkel megáldott általános iskolás gyerekénél.
Ezután Mark felém fordulva azt kérdezte:
– Lift vagy lépcső? Négy emelet – tette hozzá tájékoztatásképp.
– Lépcső – feleltem.
Így hát lépcsőztünk.
A negyedikre felérve zihálva lélegeztünk mindketten, kiváltképp én. Egy orvos az általános egészségügyi állapotomat és fittségi szintemet elnézve biztos edzésre ítélt volna. Ezzel még én magam is tisztában voltam.
A lifttel közös lépcsőházból egy rövidke folyosó vezetett egy duplaszárnyú ajtóval ellátott, nyüzsgő egyterű irodába. Odabent szinte harapni lehetett az elhasználódott levegőt, melyet a bent ülő kéttucatnyi ember elszívott. Az a jellegzetes „elfogyott a levegő" szag volt, mely némi izzadságszaggal és frissen nyomtatott papír illatával vegyült. Hiányzott ez az illatkompozíció. Hiányzott a jó meleg iroda, a folytonos hajtás, az egyfolytában csöngő telefonok, és úgy általánosságban a munka is. Még az az őrültekháza, ami az istenverte lapzárta idejében volt is hiányzott.
Az ügyetlenül összetolt asztalok olyan közel voltak egymáshoz, hogy a munkaállomások közti térelválasztók miatt labirintusra hasonlított az irodatér. Az alkalmazottak egymás szájában ültek és dolgoztak, fél hajszálnyira egymástól.
– Ez itt az én asztalom – mutatott rá Mark a tökéletesen egyforma asztalok egyikére. Nem néztem volna ki belőle, de egy kissé kaotikus volt az asztal teteje. Egy papírkupac itt, egy másik ott, egy elkallódott színes gemkapocs amott, egy tűzőgép az oldalára borulva az asztal másik végében, félig a szürkéskék padlószőnyeggel borított földön álló papírkosár felé lógva. Mark bizonyára kiszúrta ugyanazt, amit én is, és gyorsan beljebb tolta a tűzőgépet, megmentve a szemetesbe zuhanástól. A munkaasztal tetején egy egyszerű képkeretben lévő fotóról Henriette és a kis Daisy mosolygott vissza rám. Emellett egy sűrűn teleírt naptár állt, a hétfői napok rendre pirossal bekarikázva.
– Majd valamikor rendbe rakom. Ha egyszer a dolgaim végére érek – nevetett fel feszengve.
– És ezzel mi legyen? – kérdeztem először a még mindig a hónom alatt cipelt borítékra, majd Markra pillantva.
– Ó, hogyne. Gyere, bemutatlak a jövendőbelidnek. Úgy értem, a jövendőbeli főnöködnek. – Ismét kínosan felhorkantott, zavarában megvakarva a füle tövét. – Már amennyiben elfogadod az állást – tette hozzá gyorsan.
A nagy iroda duplaszárnyú ajtajával pontosan szemben egy kisebb iroda ajtaja állt, rajta egy névtáblával. Mark Prenn, alatta: főügyész. Összevontam a szemöldököm. Mark már rátette a kilincsre a kezét, amikor egy pillanatra összetalálkozott az én zavarodott tekintetem az ő szégyenkező arckifejezésével. Egy halk nyikordulás után beléptünk a nem túl tágas, de nem túl szűkös irodába, ám az ajtót azonnal becsapta a huzat, ahogy betettük a lábunkat. Markkal mindketten összerezzentünk a hangos csattanástól. 

╭─────────────────╮

daljegyzék:

Charlotte Day Wilson – Work

Alanis Morissette – Reasons I Drink

The Staves – All My Life

╰─────────────────╯