Veni, vidi, vici

vi. intermezzo

Jamesnek hívták. James Hudson-Daviesnek. Legalábbis én ezt  a nevet fogom használni, amikor a későbbiekben majd rá hivatkozom, az ő védelmében. Tegyük fel, hogy mindenki Hudsonnak hívta, a barátainak viszont csak Jamie volt. Én Jamie-nek szólítottam. Bár több voltam, mint a barátja. Ha csak egy rövid ideig is.

•°•°

Nem hivatkozhatok arra, hogy be voltam rúgva, amikor megismerkedtünk, mert azzal valótlant állítanék. Pontosan emlékszem az este minden egyes mozzanatára. És ettől csak még jobban fáj.
Egy kolléganőm unszolására mozdultam ki végre-valahára, aki már hetek óta azzal nyüstölt, hogy menjek el vele egy csajos estére, ahol nem lesz szó pasikról, vagy az otthoni gondokról, a munkáról pedig végképp nem. Ezt a kis ereszd el a hajad programot azért kellett beiktatnom zsúfolt napjaim egyikébe, mert Janet – így fogom hívni azt a bizonyos kolléganőmet, aki az alábbi eseményekben szerepelt – szerint már úgy néztem ki, mint egy szellem a sok gürizéstől, szóval végül beadtam a derekam egy péntek estén. A munkát, mint beszédtémát már csak abból kifolyólag is megtiltotta számomra, hogy éppen akkortájt jelölték Pulitzer-díjra a Chicagói Hentesről írt cikkemet, melynek megírása idegileg teljesen felőrölt.
Kolleginám elmondása szerint a bár, ahová menni készültünk, meghívásos alapon működött, csak tagoknak.
– Ha akarsz magadnak szerezni valakit, hát erről a helyről szerezz. A felső tízezer is ide jár – kacsintott rám, mire én csak nagyokat pislogtam. De eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha.
Janet hapsija kidobóemberként dolgozott a helyen, így be tudott juttatni kettőnket. Kolléganőm egy szenvedélyes, hosszú csókkal hálálta meg kedvesének eme nemes gesztust.
Ez a hiper-szuper, fenszi bár csupán pár saroknyira volt a lakásomtól, így legalább nem kellett taxiznom, gyalog mentem. Bár azt a pár saroknyi távolságot is megbántam a tűsarkúmnak köszönhetően, melyet külső behatásra kellett viselnem, történetesen is aznap esti ivócimborám csökönyös ragaszkodása miatt. Így tipegtem hát végig az éjszakába hajló nagyváros forgalmas utcáin, szépen (és némiképp kihívóan persze, éjszakám sikerességének reményében) felöltözve, mint akiről lerí, hogy előkelő helyre hivatalos. Cserébe jópár simlis alak mocskos pillantását magaménak tudhattam. Ezért gyorsítottam a tempómon. Janet már ott várt rám a bejáratnál, széles vigyorral az arcán.
– Látod? Tudsz te, ha akarsz – utalt a megjelenésemre. Kissé elpirultam bókját hallván, és legyintettem egyet.
– Ugyan, csak előbányásztam valamit a szekrényem legmélyéről – feleltem zavaromban.
– Ha ilyen aranyrögöt tudsz a felszínre hozni, tényleg elmehetnél bányásznak – viccelt, aztán maga előtt terelgetve bementünk a bárba.
Odabent forrt a levegő. Sötét volt, és a sötétséget piros és sárga fény világította meg. Két egész emeletet elfoglalt a hely. Rögtön a bejárattal szemben csokornyakkendős pincérek sorakoztak, egy-egy ezüsttálcával a kezükben, melyeken hosszú nyakú kristálypoharakban folyékony aranynak kinéző pezsgők vártak arra, hogy elfogyasszák őket. Janettel hezitálás nélkül elfogadtuk a felénk kínált poharakat, és egy udvarias mosoly kíséretében belekortyoltam az italba. Felpezsdítő volt, az biztos.
A táncparkett éppen a glédában álló kiszolgálók mögött volt. Ahhoz fogható táncparkettet azóta sem láttam. Vastag, a sok éles tűsarok rendszertelen koppanásától kissé megkopott, törésálló üveg fedte a padló alatti akváriumot, melyben színesebbnél színesebb tengeri halak keringőztek a zene ritmusára. Janet a reakciómat látván hátravetett fejjel felkacagott, és oldalba bökött.
– Én megmondtam, hogy menő hely ez.
Igazat kellett adnom neki.
A tánctér egyik oldalán, az emeletre vezető lépcsősor takarásában vörös bársonyos kárpitú VIP bokszok sorakoztak, közepükön egy-egy üvegasztallal. A bokszokban nyakkendős férfiak ültek, harmincas hölgykoszorúval körülvéve magukat; vagy magányos, tehetős agglegények jégen szervírozott whisky társaságában; továbbá fiatal, öltönyös cégvezetők hiányos öltözetű, csupán egy szál csipkefehérneműt viselő lányokkal és feltekert zöldhasúakkal, utóbbiakat időnként az orrukhoz emelve, miközben kígyószerű mozgékonysággal az asztal felé siklottak, majd megkönnyebbülten és mámorban úszva egyenesedtek fel görnyedt testtartásukból.
Álmélkodásomban Janet zavart meg. – Nézzük meg, mit adnak a pultnál – jelentette ki, és finoman, a karomnál fogva odavezetett az általa említett helyre. Mint azt sejteni lehetett, az üveggel fedett óceáni akvárium-táncparketten áthaladva, a bárpulthoz érve Janet rögtön a jócskán elfoglalt csaposok figyelmét próbálta felhívni magára azzal, hogy a leggyakoribb férfi keresztneveket kiáltozta boldog-boldogtalannak, kis híján kiszakítva a dobhártyámat. Az egyik ilyen név telitalálat lehetett, mert az egyik pult mögötti fiatal pasas rögtön felkapta a fejét. Ami azt illeti, nem egy férfi tekintetét sikerült magunkra vonnia éktelen rikoltozásával. Ketten néztek munkatársam és az én irányomba. Az egyik a bartender volt, éppen egy nem túl olcsónak kinéző fehér rumos üveggel zsonglőrködve, míg a másik közvetlenül előttünk várakozott a hosszú, végeláthatatlannak tűnő sorban, melynek a legvégén álltunk. Janet előre furakodott, ahhoz a bárpultos fiúhoz, amelyik észrevette őt, amint kiáltozik, és ott hagyott engem a sorban, hogy foglaljam az ő helyét is. A sorban előttem álló férfi egy széles mosoly kíséretében nézte végig a szokatlan jelenetet.
– Valaki igencsak szomjas lehet, ha ilyen praktikákhoz folyamodik – jegyezte meg epésen erős New York-i akcentussal, megvillantva hófehér gyöngysor fogait. Biztos sokba kerülhetett ilyen szép karban tartani őket. Biztos ő is a Janet által említett felső tízezerbe tartozott. Biztos kőgazdag volt.
Felnevettem. Ettől láthatóan elmosolyodott. Az a fajta pasas volt, aki szerette megnevettetni a lányokat, hogy aztán fel tudja szedni őket.
– Igen, őt ismervén ez a legvalószínűbb magyarázat.
– James vagyok, de szólíts csak Jamie-nek – nyújtotta felém kezét, amit megráztam, miközben én is elárultam a keresztnevem.
– Igazán jól illik egy ilyen gyönyörű név egy ilyen gyönyörű nőhöz – bókolt, amitől éreztem, ahogy az arcomból az összes vér az almácskáimba és a fülcimpámba szökik.
– Meghívhatlak esetleg egy italra? Odafent – tette hozzá gálánsan meghajolva, majd felegyenesedve kezével a sorból kifelé mutatott. Aztán tenyerével felfelé kinyújtotta a kezét elém, arra várva, hogy belerakjam az enyémet. Miután így tettem, finoman  kihúzott a sorból, és a lépcsősor felé kalauzolt. A vállam felett visszapillantva Janetet kerestem a pult közelében, de ezen próbálkozásom az ott rajzó embertömegtől kilátástalan volt.
– Várj egy pillanatot, még elő kell kerítenem...
– Tessék? Nem hallom! A zene...! Ja, hogy a másik csaj? Nagy lány ő már, tud magára vigyázni. – Igyekeztünk mindketten túlharsogni az erős basszussal dübörgő zenét, melynek epicentrumában, a táncparketten, miattam megtorpantunk.
Hát, jó, gondoltam, és követtem tovább Jamie-t, aki már feltette a lábát a vörös bársonnyal borított acéllépcső első fokára, míg én egy utolsó reményveszett, kutató pillantást vetettem az italos pult irányába. Jamie ezt rögtön kiszúrta, már hogy Janetet keresem, és egy amolyan „ugyan, kérlek" nézést küldött felém, miközben fintorgott egyet. Igaza volt. Janet egyedül is tudott boldogulni. Ha bármi baja is esett volna, a barátja a bejáratból elég hamar ott tudott volna teremni, hogy mindenkinek ellássa a baját, aki csak egy ujjal is a csajához ért.
Eddig elképzelésem sem volt arról, vajon mi lehetett odafent, de kisvártatva kiderült az igazság. Az emelet valójában, már ahogy a jó sok arannyal megspékelt, art deco stílusú, két oldalon ajtókkal és tükrökkel szegélyezett folyosón is látszott, erősen a felső tízezer számára volt fenntartva, az olyan elegáns és pénzzel tömött férfiaknak, mint Jamie, és vendégeiknek, az olyan középszerű és középosztályú nőknek, mint én. Alattunk a vörös bársony futószőnyeg, amint felértünk az emeletre, sötétebb, vörösborszerű árnyalatba fordult, és így folytatódott a továbbiakban.
Félénken néztem körbe, felelevenítve az összes megerőszakolással és halállal végződő esetet, amiről már írtam vagy olvastam korábban. Mégis vakon követtem most egy vadidegen férfit egy olyan helyre, amiről azt sem tudtam, mi az. Miután az egyik cifra díszítésű, erezett levélmintás aranyszegélyű tükörben vetettem egy gyors és elveszett pillantást a kinézetemre, képzeletben gratuláltam magamnak. Ekkor észrevettem, hogy Jamie az egyik magas ébenfa ajtó előtt megállt, és karjával udvariasan, arcán sokat sejtető kaján vigyorral a már nyitott helyiség felé invitált. Pontosan tudtam, mibe fogok belemenni, mégis belementem. Néha elönt egy bizonyos fokú szabadságvágy, és amikor ez a sasszárnyú istennő a felszínre tör, ki az oltalmat nyújtó papír- és tintafészkéből, egészen biztosan teszek valami olyat, amit másnap, vagy legalábbis a közeljövőben megbánok. Ilyen volt az az este is. Bár nem másnap, hanem napokkal később bántam meg az incidenst, de egyértelműen megbántam.
Egy halk kattanás a hátam mögött jelezte, hogy már nincs visszaút. Egy luxuslakosztály várt a nehéz ajtó túloldalán, olyan csodavilág, melybe eddig nem volt alkalmam bepillantást nyerni. Ugyanaz az ezerkilencszázhúszas évekbeli stílus nyomta rá bélyegét a lakosztály összes bútortára és temérdek dekorációs tárgyára, mint ami a kinti folyosót is jellemezte. Jamie ekkor határozott léptekkel a lakosztály centruma felé haladt, a méretes nappali felé. Egy sötétkék huzatú bársonykanapé és egy aranylábú üvegasztal uralták a helyiséget, és egy hófehér hosszú szálú szőnyeg fedte a szoba tejszínű márványpadlóját. A nappali felett egy meghökkentően gyönyörű kristálycsillár nézett le ránk, miután követtem a frissen megismert férfit. A társalgóból egy boltív vezetett a hasonló ízlésű konyha felé, és két ajtó nyílt további szobákba. Míg Jamie eltűnt a konyhában, gyorsan belestem a hozzám közelebb eső ajtón át a fürdőszobába. Kevés, ha azt mondom, annál lélegzetelállítóbb fürdőszobát még életemben nem láttam.
Jamie nyomába eredtem. Minden, ami fémből vagy acélból van egy átlagos háztartás konyhájában, az itt aranyból készült. A csapok, a beépített hűtőszekrény fogantyúja, még a konyhapult körüli bárszékek lábai is.
– Mivel szolgálhatok? – kérdezte ekkor hirtelen a hátam mögött egy harsány, vékonyka hang, mely egy jólöltözött inastól származott. Fiatal olaszos beütésű fiú volt, fekete haja teljesen a koponyájára zselézve, szemöldöke csinos ívben kiszedve.
– Hölgyeké az elsőbbség – küldött felém egy szelíd mosolyt Jamie.
– Egy Bellinit kérnék jég nélkül.
– Nekem meg egy Vodka Martinit, Albano – rendelt ő is.
– Máris hozom az italokat, kisasszony. Mr. Hudson – mondta, és eltűnt a lakosztályból. Szóval az inas már korábbról ismerte a pasast. Hát persze, hogy ismerte. Nem én voltam az első, és nem is az utolsó nő, akit ide felhozott. De pillanatnyilag nem bántam. Elegem volt a petrezselyem árulásból.
Jamie féloldalas mosolyra húzta száját, amitől összeugrott a gyomrom. Utoljára nem is tudom, mikor éreztem így. Úgy vártunk Albano visszatértére, mint két kisgyerek, hogy végre elmenjenek otthonról a szülők, és magukra maradhassanak a játékaikkal. Mi voltunk egymás játékszerei.
Pár hosszúra nyúlt perccel később egy ezüst tálcán egyensúlyozva meghozta az inasfiú koktéljainkat és egy halványkék alacsony üvegvázában egy szál rózsát is. Elvettem a tálcáról a Bellinimet, Jamie is a Vodka Martiniját, aztán koccintottunk. Ezután a férfi lassan a vérvörös virág felé nyúlt, és finom mozdulatokkal a hajamba tűzte. Kissé elpirultam, úgyhogy szégyellősen belekortyoltam italomba. Az édes barackos íz Jamie-re emlékeztetett. Időközben Albano távozott a lakosztályból. Így kezdetét vehette az este.