F1 𝑛𝑜𝑣𝑒𝑙𝑠 𝑓𝑟𝑜𝑚 𝑀𝑒 𝑡𝑜 𝑌𝑜𝑢

𝑊𝒉𝑒𝑛 𝑤𝑒 𝑓𝑖𝑟𝑠𝑡 𝑚𝑒𝑡 - 𝑅𝑜𝑏𝑒𝑟𝑡 𝑆𝒉𝑤𝑎𝑟𝑡𝑧𝑚𝑎𝑛

Oroszország mindig is egy hatalmas cél volt számomra, amióta az eszemet tudom, fel akartam fedezni ezt a hatalmas, különlegességekkel telis tele lévő országot. S hogy miért? Kíváncsi voltam arra, hogy a nagypapám milyen kultúrából szakadt ki és jött Angliába, ahol aztán elvett egy angol nőt, a nagymamámat.

Nagypapa halála után ez az érzés mégjobban felerősödött bennem, ezért többször is elutaztam az országba, ám arra nem számítottam, hogy olyannyira beleszeretek az ottani világba, hogy egy új életet kezdve ott telepedek le mindössze húsz évesen.

Kissé meggondolatlan döntés volt számomra, hiszen oroszul szinte alig beszéltem csak, zeneiskolai végzettségemmel pedig igen kevésre mentem, így kénytelen voltam egy orosz étterem konyháján tevékenykedni, ahol nem volt annyira szükség nyelvtudásra.

Mivel a kiköltözésem előtt Angliában is dolgoztam, így képes voltam a megtakarított pénzemből egy használt autót venni, mellyel tökéletesen meg is voltam elégedve, hiszen tette a dolgát.

Legalábbis egy ideig.

A kabátomat szorosan összefogva léptem ki az étterem ajtaján, és testem egyből remegni kezdett ahogy a maró hideg befurakodott csontjaim közé. Gyorsan szedve a lábaimat előhalásztam zsebemből a kocsikulcsot, majd apró szürke audimba bepattanva hátradobtam a táskámat. Minél hamarabb be akartam indítani a motort hogy a fűtés elkezdjen működésbe lépni, de ahogy próbálkoztam, a kocsi fő eleme egyszerűen egy másodperc működés után lefulladt. Vagy százszor újraismételtem a műveletet, de mivel végül egyik alkalommal sem jártam sikerrel, kicsit idegesen szálltam ki és nyitottam fel az autó motorháztetejét, majd jött a tanácstalankodás. Szimpla zongorista ujjaim nem igen értettek semmiféle műszaki, mechatronikai dologhoz ezért már kissé bepánikolva kerestem elő a telefonom, valami segítség reményében, hogy mégis ilyenkor mit kell tenni.

- Я могу вам помочь? - egy lágy hangot hallottam a hátam mögül mely halálra rémisztett, így mikor megfordultam az előttem álló fiú egy ijedt, zavarodott arcú lánnyal találta szembe magát, hiszen nem csak hogy megijesztett, még fogalmam sem volt arról, hogy mit mondott nekem. A fiú erre szimplán elmosolyodott, majd tökéletes angollal folytatta - segíthetek?
- Az jó lenne, köszi - álltam el az autó elől hogy ő is oda tudjon férni, és óvatosan figyeltem ahogy szakértői szemmel hajol irtó közel a motorhoz. Körülbelül tíz percig egy mozdulat nélkül csinálta ezt, én pedig már nagyon fáztam, ezért halkan feltettem egy kérdést - na, mi a baja?
- Őszintén? - egyenesedett végre ki, így láthattam, hogy barna szemei alatt megbújik pár nevetőránc - fogalmam sincs, de nem akartam beégni ezért úgy tettem mintha értenék hozzá - akármennyire is frusztrált és fáradt voltam, köszönhetően ennek a mondatnak, és köszönhetően annak hogy milyen cinkosan ejtette ki száján mindezt, egyszerűen kitört belőlem a nevetés, majd pár másodperccel később belőle is.
- Sokat segítettél - mosolyodtam el végül kicsit szarkasztikusan, mire ő hevesen bólogatni kezdett. Igazán aranyos arca volt, már amennyit láttam belőle állig felhúzott kabátjának és fejére nyomott sapkájának köszönhetően.
- Tisztában vagyok vele - felelte - de, legalább megnevettettelek.
- Ez igaz - értettem egyet vele, majd megcsapott a tudat, hogy nekem fogalmam sincs, hogyan fogok hazajutni - ilyenkor mit kell csinálnom egyébként? Hívnom egy vontatót?
- Igen, viszont hétvégén ők este nem dolgoznak, ha jól tudom - rázta meg a fejét, mire én elhúztam számat.
- Szuper.
- Figyelj, szerintem simán itt hagyhatod éjszakára, nem fogják ellopni - valószínűleg látta rajtam, hogy kezdek kétségbeesett lenni, ezért heves magyarázkodásba kezdett.
- Nincs más választásom - rántottam meg vállaim.
- Esetleg hazavigyelek? - nézett rám kérdően majd meg sem várva válaszomat folytatta - nem, ez nem kérdés volt. Nem hagyhatlak itt egyedül, látom hogy fázol úgyhogy hazaviszlek, gyere - akármennyire is szimpatikus volt már az első pillanattól fogva, hezitáltam, hiszen egyáltalán nem ismertem, tehát konkrétan egy teljesen vadidegen autójába kellett volna beülnöm - nyugi, nem fogom kiszedni majd eladni a szerveid.
- Hát remélem is - nevettem fel egy picit idegesen.
- Egyébként Robert vagyok, csak hogy ne legyünk annyira idegenek egymásnak - nyújtotta felém a kezét, miközben elkezdtünk sétálni a parkolóban feltehetőleg az ő autója felé.
- Jana - viszonoztam gesztusát, majd kikerekedett szemekkel néztem az előttem parkoló kék Lamborghinit, amely mellett Robert megállt - ez... Ez a tiéd?
- Igen - fel kellett nevetnem büszke válaszán, hiszen ezt az egy szócskát dagadó mellkassal mondta.
- Nagyon szép - simítottam végig a motorháztetőn. Láttam a fiún, hogy valami átsuhant az agyán, és azt is láttam rajta, hogy beharapta száját, majd  szólásra is nyitotta azt de végül nem szólalt meg, csak csendben beült az autóba.

- Nagyon köszönöm a segítséget, és a fuvart is - fordultam felé mosolyogva, és hálásan a szemeibe néztem.
- Semmiség, örülök hogy talalkozhattam veled Jana! - már épp csuktam volna be az ajtót elkönyvelve magamban, hogy valószínűleg soha többé nem látom Robertet, amikor újra megszólalt - várj!
- Igen? - fordultam vissza kíváncsian.
- Holnap reggel mikor kell indulnod?
- Szerintem olyan hét körül, mert több idő amíg busszal beérek - rántottam meg a vállaimat - miért?
- Akkor holnap reggel fél nyolckor találkozunk itt - egyetlenegy kacsintás, és a fiú már ott sem volt, hátrahagyva engem és a csodálkozó fejemet. Úgy tűnik, mégis látom még Robertet.

Egy hónap. Ennyi időt töltöttünk el szinte megállás nélküli chateléssel és telefonhívásokkal, hiszen Robert folyamatosan ingázott több ország között, a szenvedélye és egyben munkája, az autósport miatt. Fogalmam sem volt róla, hogy mi az ami kettőnk között van, de élveztem vele beszélni, megismerni, és rájöttem hogy vele valahogy minden szebb és jobb. Valahogy megfoghatatlan kötődést kezdtem érezni iránta és ez egyre csak erősödött.

Március utolsó napján szomorúan sétáltam ki az étteremből, és ezt a szomorúságot Robert okozta, hiszen egész nap egy árva betűt nem írt nekem. Ötletem sem volt, hogy miért csinálta ezt de már kezdtem nagyon csalódott lenni, és minél előbb haza akartam érni. Gyorsan odasétáltam a jó öreg autómhoz, ami az utóbbi hónapban átesett egy alapos szervizelésen, majd kinyitottam az ajtót amikor egy nem várt hangot hallottam meg a hátam mögül.

- Я могу вам помочь? - nevetve fordultam meg és ugrottam Robert nyakába, aki pont ugyanott állt, ahol a megismerkedésünk napján - esetleg ha megint elromlott a motorod, itt vagyok!
- Mert te aztán annyira megjavítottad múltkor is - vigyorodtam el mélyen a szemeibe nézve, majd valami késztetést éreztem arra, hogy végigsimítsak arcán, mire ő elmosolyodott.
- Hiányoztál - suttogta, lopva kettőnk között a távolságot majd a következő pillanatban arra észméltem fel, hogy a hideg éjszakában forró ajkaink közös táncra kelnek.

Sziasztok:))
Azt hiszem, életemben nem írtam még ilyen hirtelen bármit is, ezt a novellát most random fél óra alatt dobtam össze.

Remélem tetszett nektek, igyekeztem megjeleníteni Robert karakterét olyan szerethetően, mint amilyen a való életben is, hiszen egy csupa szív srác:) ❤

Jó éjszakát,

xx T❤