F1 𝑛𝑜𝑣𝑒𝑙𝑠 𝑓𝑟𝑜𝑚 𝑀𝑒 𝑡𝑜 𝑌𝑜𝑢

𝐴 𝑏𝑜𝑙𝑡 𝑓𝑟𝑜𝑚 𝑡𝒉𝑒 𝑏𝑙𝑢𝑒 - 𝑂𝑠𝑐𝑎𝑟 𝑃𝑖𝑎𝑠𝑡𝑟𝑖

A hideg, süvítő szélben lépkedve, majdhogynem futva próbáltam magamon mégjobban összehúzni igen csak vékony kabátom, mindemellett erősen koncentrálva arra, hogy semmit se ejtsek ki kezeimből.
Fél óra szenvedés és teljes átfagyás után végül megkönnyebbülve léptem be otthonos olasz apartmanom fűtött szobájába, majd cipőmet leszenvedve magamról tudatosult bennem, hogy körülbelül negyed órám van mindent elkészíteni.

Nem számítottam arra hogy ilyen hideg lesz, de mivel én túl lusta típus vagyok ahhoz, hogy visszamenjek és kicseréljem kabátomat egy olyanra, melyben kevésbé fagyok rommá, így inkább az " áhh, kibírom " opció mellett döntöttem, melyet természetesen pár órával később teljesen megbántam.

A lehető leggyorsabban pakoltam ki a frissen vásárolt kajákat, egy viszonylag igényes és szép tipikusan vendégváró kompozícióba, majd az üdítőket és a jéghideg rozét is az asztalra helyeztem. Oké, akkor jöhetek én. Szitkozódva fogtam fel, hogy imádott nővérem és barátja perceken belül beállíthat, dehát így jár az, aki az egész délutánt átalussza, gondolom. Barna hajamat kissé kifésültem, majd hagytam vállamra omlani, és egy egyszerű szoknya-blézer ruhakombinációval le is tudtam az öltözködést.

Szemeim kikerekedve tapadtak a kinti, extrém hóviharos tájra, hiszen Olaszországban nem mindennapi látvány volt az, hogy az autóutat szinte fél méteres hó fedi. Már épp kezdtem megijedni, hogy Levia és Robert nem tudnak eljutni hozzám, amikor a csengő éles hangja füleimbe kúszott, és már rohantam is.

- Na, a két kedvenc emberem megérkezett - tártam ki hatalmas mosollyal arcomon az ajtót, ám amikor a várt helyett egy teljesen szokatlan látvány fogadott, zavartan húztam össze szemöldökeim.
- Ez igazán kedves tőled, bár nem tudtam hogy én egy személyben kettő vagyok - bólintott a barna hajú fiú, majd csak úgy kérdés nélkül besétált lakásomba.
- Bocsánat én.. - össze vissza kapkodtam fejem közte és az ajtó között, még mindig próbálva feldolgozni, hogy mégis mi történik - te ki vagy?
- Oscar - felém sem nézve szemei már a kajákkal teli asztalt pásztázták, s gondolkodás nélkül fel is kapott egy almát, melybe rögtön beleharapott - Piafhtri
- Piafhtri? - próbáltam utánozni a fiú teli szájjal kiejtett nevét, mire ő egy halvány mosolyt eresztett.
- Robert nem mondta, hogy jövök? Mert engem már vagy úgy két hete meghívott ide.
- Éppenséggel szerintem elfelejtette mondani - feleltem végül becsukva az ajtót, hiszen tudatosult bennem, hogy Oscar nem úgy néz ki, mint aki távozni akar a közeljövőben.
- Miért nem lepődök meg - nevetett fel megint, s mivel állítása egyáltalán nem volt alaptalan, én is megeresztettem egy mosolyt.
- Nem hazudtolta meg magát, az tény - bólintottam, majd telefonomra néztem - és ahogy látom abban sem, hogy mindig késik.
- Valószínű a hóvihar miatt - rántotta meg vállait a számomra ismeretlen fiú - a forgalom szinte teljesen leállt.
- Akkor te hogy jutottál ide? - húztam fel szemöldököm, hiszen a kérdés tényleg jogos volt.
- Lábbal.
- Á, értem - bólintottam, majd megelőzve a kínos csendet otthagytam a fiút egyedül, s konyhámba átrohanva tárcsáztam nővérem.
- Szia Lana, ki vagy hangosítva, itt van Robert is - hallottam meg Levia hangját, majd nem sokkal később barátjáét is.
- Lan, szinte ki sem tudunk lépni a lakásból akkora hó van, úgyhogy azt hiszem át kéne tennünk ezt a találkozót - mondta Robert.
- Jó jó de figyu - hadartam,kissé levéve a hangerőmet félve attól, hogy a nappalimban tartózkodó fiú hallja amit mondok - beállított hozzám egy bizonyos Oscar, és állítása szerint te hívtad el ide.
- Basszus, Oscar - a háttérben hallatszódó csattanásból ítélve rájöttem, hogy orosz barátom szinte teljesen megfeletkezett a fiúról - ne haragudj hogy nem mondtam, pedig akartam csak olyan sűrű volt ez az egész hét és hirtelen felindulásból hívtam el őt mert tudtam milyen magányos itt és -
- Rob, nyugi, semmi baj, majd - sóhajtottam egyet félbeszakítva őt - majd megoldom valahogy.
- Sajnálom, tényleg - hangján hallatszott, hogy tényleg mennyire bántja, ami történt, ezért nem győztem bizonygatni, hogy ne aggódjon, nem haragszom, így szinte negyed óra után tudtam csak letenni a telefont. Gyorsan ittam egy korty jéghideg vizet, beletúrtam hullámos hajamba, majd sietősen visszalépkedtem nappalimba, remélve, hogy a fiú nem unatkozott egyedül.
- Oscar? Hova mész? - csodálkozóan vezettem rá szemeim ahogy meghallottam kabátja cipzárját, mire ő vállat rántva (ismét, ) megszólalt.
- Haza. És ne haragudj, hogy beállítottam így egyedül, de tényleg azt hittem hogy Roberték is jönnek. Örültem a találkozásnak - egy halvány félmosolyt eresztve már nyúlt is a kilincs után, mire fejemben bevillant a szó, amit Robert pár perce mondott ; magányos.
- Várj - kiáltottam utána hirtelen, arra késztetve, hogy visszaforduljon - maradj csak nyugodtan. Különben is, ilyen hóviharban nem hiszem hogy a legjobb ötlet lenne sétálni.
- Tényleg nem akarok zavarni - rázta a fejét, így a mozdulat következtében barna tincsei homlokába hullottak. Mondatára rögtön megforgattam szemeimet, s szerencsére vette a célzást, hiszen kabátját visszadobta a fogasra - akkor, mit csináljunk?