A nemes csábító

Prológus

Prológus

London, 1844

A nevem Alicia Newton. Hivatalosan is első bálozó lettem, pedig nem akartam. Legszívesebben kimaradtam volna abból az egész felhajtásból, ami körülöttem zajlott, de sajnos elértem azt a kort, amikor a nők férjhez mentek, önként vagy kényszerítve. Szerencsés az, aki maga válassza élete párját, amikor mindent elborít az a bizonyos rózsaszín köd. Azután jön a házasság, a gyerekek és a nagy idilli, boldog család. Csakhogy velem ez semmilyen körülmények között nem fordulhat elő. Egy életre megtanultam a leckét, hogy nincs szőke herceg fehér lovon, nincs szerelem első látásra, az mind csupán látszat és ámítás.....Tudtam, édesanyám szavaiból: „kevés férfi van a világon, aki arra érdemes, hogy a szíved és a lelked a kezébe helyezd. Jól fontold meg kinek adod, ne hogy úgy járj, ahogy én. Te többre vagy hivatott annál, hogy érdekházasságban élj."

Ezek voltak az utolsó szavai, mielőtt elvesztettem őt, mielőtt a sötétség, ami körbeölte elragadta volna őt mellőlem. Azóta minden más lett, megkeserítették az életem....

- Alicia, figyelsz egyáltalán rám? – ripakodott rám a mostohaanyám, Charlotte. Az igazat megvallva egyáltalán nem figyeltem rá. Nem érdekelt a mondandója, sőt igazából ő maga sem. A tükörképem néztem és éppen a szemembe tóduló könnycseppekre koncentráltam. Reméltem, hogy nem veszi észre, amúgy is gyűlöltem sírni, főleg ez a nő előtt, akit a világon a legjobban utáltam.– Szorosabbra fűzze össze azt a fűzött a derekán, Mary. – kiabált rá mostohám a szobalányra.

- Már így is kellően szoros ez a fűző, alig kapok levegőt – szóltam vissza neki, ezzel is megvédve a szobalányom és a saját testi épségem is. – Nem értem miért kell ennyire szűknek lennie.....

- Azért, te kis fruska, mert a férfiak a karcsú nőket szeretik, nem pedig a kövéreket. Azok senkinek sem kellenek, még az alja népnek sem – köpte a szememre az undok szavait és hittem neki. Annyiszor vágta a fejemhez a testsúly problémáimat, hogy már magam is annak láttam magam, aminek ő engem. – Jajj.....most el ne kezdj itt bőgni nekem. Erre sem időm sem türelmem. Örülhetnél, hogy hajlandó voltam rád időd szentelni, ahelyett, hogy az én kis hercegnőmnek, Lydiának segítenék. Ő legalább örül a támogatásomnak.

- Persze, mert őt dicsőíti minden szavával, míg nekem nem marad egyetlen jó szava sem. Nekem csak a sértő és bántó szavai jutnak – vágtam vissza neki, mire sértődötten sarkon fordult és kiment a szobámból. Végre magam maradhattam a gondolataimmal. Mary segített áthúzni a fejem felett a hófehér ruhám. Az első bálon minden ifjú hölgy ilyet viselt, így különböztünk a többiektől. Ahogy a fehér selyem anyaga körbeölelte a testem már is gyűlöltem magam, az egész estét, az egész felhajtást. Értelmetlen volt, de lekellett nyelnem a büszkeségem és tenni a kötelességem. Felszegtem a fejem és a tükörbe néztem. Megtudom csinálni – futott át a gondolat a fejemben és elszántam magam. Még egy utolsó pillantást vetettem a tükörképemre és még egy halovány mosolyra is futotta. Megköszöntem Marynek a segítségét, majd kiléptem a szobám biztonságos falai közül, hogy elmenjek a bálba. A családom odalent várakozott már rám, de nem siettem. Komótosan lépkedtem lefelé a lépcsőfokon, mire mindenki felém kapta a tekintetét. A testvéreim és a mostohaanyám is undorodva nézett, egyedül az édesapám szemében láttam büszkeséget. A karját nyújtotta felém, én pedig kesztyűbe bújtatott kezem az övébe helyeztem. Jonathan, a komornyikunk az ajtónál a vállamra akasztotta a kabátomat, majd édesapámmal az oldalamon felszálltam a hintóra. A kocsi mozgásba lendült, amikor mindenki elfoglalta a helyét. A térben mindenki a gondolataiba zárkózott, csend honolt. Kibámultam az éjszakába, a csillagos égboltot néztem és úgy hittem édesanyám figyel rám és büszke lenne, arra a nőre, akivé serdültem. A szívem a torkomban dobogott, hiszen ez egy meghatározó pillanat az életemnek, mégis rettegés fogott el, hogy talán a mostohámnak igaza van, és nem vagyok ebbe a társaságba való. Idegességemben a kezeim tördeltem és úgy hittem mindenki hallotta a heves szívverésem. A homlokomon gyöngyözött az izzadság, a mellkasom gyors ütemben emelkedett a ruha alatt, mindezt a félelem jelének véltem. A hintó lassan közelített a célállomáshoz, így vettem egy utolsó mély levegőt és felszegett fejjel indultam a kijárat felé. Egy szolgáló nyújtotta felém a kezét, amit én elfogadtam. A bal kezem a kezébe helyeztem, a másikkal megemeltem a szoknyám, majd kiszálltam és azonnal a magas homlokzatú, hatalmas kőépületre vetettem a tekintetem. Ajkaim elváltak egymástól, ilyen gyönyörű kastélyt eddig csak festményeken láttam, de azok is csak hasonlóan szépek voltak. Valósággal elbűvölt a titokzatos építmény. Most először húzódott mosolyra az enyhén pirosra festett ajkam, mióta eljöttem otthonról. Buta és hihetetlen érzés fogott el legbelül. „Otthon" A másodperc törtrésze alatt a lelkem háborgása megszűnt és végre megnyugodni látszott, ezzel egy időben elfogott egy elképesztő és hatalmas érzés, hogy otthon vagyok, biztonságban, megszűnt a félelem és a fájdalom. Idebent nem történhet velem semmi, tudtam jól, pedig még soha életben nem éreztem ilyet, a szobám falain kívül. A nyugalom, ami megszállta a testem, fokozódott, amint elindultunk a hatalmas kőfalak belsejébe. A falak mentén szolgák sorakoztak, tálcán kínált italokkal, mutatva az utat. Az apám és a mostohám vonultak legelöl. Őket követte a bátyám Anthony és a mostohanővérem Lydia, akit még az anyjánál is jobban gyűlöltem, és végül a sort én magam zártam. Ez mindig így volt, amióta betolakodtak az életünkbe, pedig nem voltam kevesebb Lydiánál, aki ugyanúgy most tölti az első báli szezonját. Ezen gondolatokkal vonultam végig a kijelölt úton, míg a mosolyomat fel nem váltotta a fájdalom grimasza. Elszorult a mellkasom, apró, szapora levegővételeim voltak, mintha pánikoltam volna, csakhogy nem volt okom rá. Tovább követtem a többieket, és végre bejutottunk a hatalmas terembe, ahol a társaság többi tagja várakozott, beszélgetett, mulatta az időt.

- A következő vendégek érkeztek ebben a pillanatban, Mr. és Mrs. Smith, továbbá a Newton család, Mr. és Mrs. Edward Newton, Mr. Anthony Newton, és a bájos ifjú hölgyek, Miss Lydia és Miss Alicia Newton. – a szolgáló felsorolta a nevünket, miközben mi szépen sorban pukedliztünk és meghajoltunk a királyi fenségek előtt. A fejünket lehajtva tartottuk, amíg viszonzásra nem lelt az üdvözlésünk. A szoros kontyba fogott hajamból elszabadult egy tincs és egyenest a szemembe hullt. A rosszullét kerülgetett, a kezem a mellkasomra tettem, amikor az elkezdett szúrni. Nem bírtam tovább a pukedlizést, éreztem, hogy forog velem a szoba. Ekkor a foltokon kívül más is belépett a látóterembe, először egy erős, csizmába bújtatott vádlit pillantottam meg, hófehér nadrágja makulátlanabb és fényesebb volt, mint az én estélyim. Napbarnított, kemény kéz lendült felém lassú kimért mozdulatokkal, és vonta a tenyerébe nyirkos állam. A kéz meleg és puha volt, de közben acélos és néhány helyen bőrkeményedéses. A fejem megmozdult és lassan egyre feljebb vonhattam a tekintetem. Megláthattam edzett és izmos vállait, amire a ruha gyakorlatilag hozzá tapadt, mint egy második bőr. Ahogy egyre magasabbra emelte az állam, egyre többet és többet láthattam meg belőle. Telt és csókolni való ajkait, melyek szélén csábos mosoly bujkált, meleg és lágy tekintete volt a következő állomás, melynek színe hasonlíthatott a tengerre. Úgy képzeltem, hogy a tenger ilyen gyönyörű kék lehet. Elvesztem a varázslatos pillanatban, amikor pedig az ujjaival hátrasimította az elszabadult tincset az arcomból borzongás vonult végig a testemben és egy helyen összpontosult. Soha még csak ehhez foghatót se éreztem. Pillangók röpködtek a hasamban, a szívem szaporán vert, mintha átakarta volna törni a mellkasom és közben azt éreztem, hogy a karjai közt meglelem azt a biztonságot, amiben az anyám halála óta nem volt részem. A mosolya, ami lekötötte minden figyelmem hirtelen elhomályosult, a tekintetem elveszett a térben, alig egy másodperc alatt történt minden, éreztem, ahogy a lábaim nem képesek megtartani a testem súlyát, ahogy a szemhéjam elnehezül. Hirtelen minden elsötétedett, de mielőtt a földön kötöttem volna ki, a hercegem, akiben soha életemben nem hittem, elkapott, a karjaiba vont és ezzel egy új, ismeretlen érzés kerített hatalmába. Szerelem.....Eddig a percig sose hittem a szerelemben, de az idegen felülmúlta minden addigi képzeletem, ragyogó tekintetével, csábító mosolyával és rakoncátlan fürjeivel azonnal a szívembe lopta magát és neki még csak sejtése se volt róla. Az utolsó emlékem, mielőtt végleg elnyelt volna a sötétség, a férfias illata volt, ami bekúszott az orromba a ködön keresztül. Fűszeres aromája volt, ezen felül a dohány jellegzetes illatát is felfedeztem, de a távolban egy rég elfeledett aromát is megéreztem, méghozzá a vaníliát, ami mindig az édesanyám kedvenc illata volt.....