A nemes csábító

1.fejezet

London, 1848

Kora reggel óta a szobám magányában üldögéltem, pontosabban az ablak előtt. Gyönyörködtem a kinti látványban, ahol éppen heves szélvihar dúlt. Az esőcseppek neki csapódtak az ablakomnak, majd komótos tempóban folytak végig az üvegen. Én pedig mind tekintettel, mind az ujjam begyével végigkövettem minden egyes cseppet. Nem volt szép az idő, de hittem, hogy minden rossz után valami jó következik, ahogy az eső után is kisüt a nap. A magány az életem részévé vált, azóta az este óta, amióta bemutattak a társaságnak. 4 év telt el, melyeket folyamatos álmatlanság, bánat, szomorúság és a végtelen mindennapok követek. Azóta se tudtam kiheverni a fájdalmat, melyet akkor nekem okozott. Egyedül a neve volt az, ami nem hazugság volt a részéről, habár ebben sem lehetek teljesen biztos. Szinte alig kezdődött el a szerelmünk, máris véget kellett érnie és még csak az okokat se tudom. Minden eseményen, minden bálon azóta is folyamatosan részt veszek, hátha újra felbukkan, de eddig mindhiába. Elmúltam már 22 éves, így sajnos vénlánynak számítottam a társaságban, aki már jóformán a kutyának sem kell, habár az igazat megvallva én se nagyon törtem magam, hogy ez megváltozzon. A szüleim minduntalan nyaggatnak, hogy menjek végre férjhez, ahogy a testvérem is. Hihetetlen, de még Lydia is talált magának férjet, habár elég buta férfi volt, és inkább a magány, mint az érdekházasság, de tudtam jól, hogy előbb-utóbb engem is utolér a sorsom. Az édesapám nagyon megváltozott az évek alatt, Charlotte a bűvkörébe vonta és egyre arrogánsabb lett, fékezhetetlen düh mardosta a lelkét. Sokat ivott, rengeteget, és amikor ittas volt, még gonoszabb és kiszámíthatatlanabb volt, nem csak velem, hanem Emilyvel is. Már csak mi ketten maradtunk idehaza, legutóbb pedig a húgomnak esett neki. Furcsa azt mondani, hogy húg, hiszen az elején gyűlöltem őt is, ugyanúgy, mint a nővérét és Charlotte-ot, de az évek alatt megváltozott róla a véleményem. Ő is csak beleesett egy csapdába, amiből nem volt kiút. Egy romlott édesanya és egy undok nővér mellett ő is megkeményedett, de aztán elkezdett megbomlani a fal, amivel körbevédte magát és észrevettem, hogy rokonlelkek vagyunk. Ha tehettem védelmeztem, hiszen erre volt szüksége és talán nekem is. Az időnk nagy részét egymás társaságában töltöttük, de nemsokára betölti a 18. életévét és bekerül abba a romlott és bonyodalmaktól terhes társaságba, amibe én is 4 éve. Szeretném megvédeni, de realista vagyok, tudom, hogy azzal segítek neki a legtöbbet, ha elengedem a kezeit és hagyom szárnyalni. Ideje, hogy kilépjen ezen ódon falak közül és kirepüljön ebből a förtelmes fészekből, amely a családot jelenti számára. Remélem, hogy ő legalább megtalálja azt a boldogságot, amit én hagytam kicsúszni a kezeimből. Egy könnycsepp csordult végig az arcomon, mert volt egy férfi, akinek az emléke fájdalommal járt, akinek az első percben a szívem nyújtottam, de ő hidegvérrel kitépte és eltaposta azt. Azon a napon megfogadtam, hogy soha többet nem hagyom, hogy egy férfi megalázzon, soha senkinek nem nyújtom oda a szívem. A mutatóujjammal finoman letöröltem a könnycseppet, még ennyit se ért igazából az a férfi. Amikor a bőr a bőrrel érintkezett mérhetetlen fájdalom nyílalt a testembe. Ez annak volt köszönhető, hogy édesapám a minap megint ittasan érkezett haza a pókerasztal mellől. Ivott és elszórta azt a kevéske pénzt is, amit nagy nehezen összekuporgattunk. Neki kellett volna fenntartania ezt a családot, de ehelyett minden vagyonunkat vagy ő, vagy Charlotte szórta el, persze ő is felesleges holmikra, ruhára, kalapra, cipőre. Amikor aznap este hazaérkezett dühös volt. Emilyvel megtanultuk, hogy ne legyünk ilyenkor az útjába, de nem mindig tudtuk elkerülni. Én a szobám magányában voltam akkor éjjel is, de Emily, ő odalent volt, pont az oroszlán barlangja előtt. Hatalmas ordibálásra lettem figyelmes. Az kezemben heverő varrni való anyagot letettem magam mellé és elindultam megnézni, mi történt.

- Ugyanolyan haszontalan nő vagy, mint Alicia. Belőled is vénlány marad. Nem vagy más, mint egy tolvaj – ordította apám a húgom szemébe, miközben az éppen egy süteményt szorongatott a kezében. Biztos megint megéhezett és hát rossz időben rossz helyen volt. – Mit loptál még el, te szerencsétlen? – Edward elkapta a húgom kibontott haját és az ujjai közé csavarta, ezzel mélységes fájdalmat okozva neki. Emily felkiáltott, a süteményt elejtette a kezéből és sírt. Keservesen sírt, az anyja meg csak ott állt, a sárga szoba ajtajában, ahol mindennap a nyamvadt teáját kellett meginnunk és vigyorgott. Nem sietett a lánya segítségére, még csak egyetlen lépést sem tett feléje.