A bűvös találkozás|| Charles Leclerc ff.

8.

                       ㅡㅡㅡㅡㅡㅡ

Liliana szemszöge

Az este folyamán elgondolkoztam úgy kb. mindenen. Az életről, hogy minden mennyire megváltozott, meg úgy ténylegesen mindenről. Úgy értem, ha valaki nemrég azt mondja, hogy most itt fogok feküdni, egy Forma 1-es hétvége helyszínén, a pilótákkal egy hotelben fogok aludni és az egyik csapatfőnök lesz a pótapám akkor kiröhögöm. De most mégis ez van. Kihagyok egy évet az egyetemről, utazok egy-két országba és újabbnál újabb embereket ismerek meg. Ezek mellett egy elég jóképű embert is megismertem. Nekem is van szemem, én is észre vettem, hogy Charles cuki pofija tényleg cuki. Mikor megláttam először interjúkon és képeken, az első benyomásom az volt, hogy nagyképű és arrogáns, mert pilóta és mert sok rajongója van, többnyire nők. De nem siettem el semmit. Nem vagyok az az ember aki egy kép alapján ítélkezik. És jól tettem, hogy nem csináltam. Charles egy kedves ember. Tele energiával, tett vággyal és nagyon erős. Nagyon tehetséges pilóta és hiszem, hogy sok eredményt fog elérni. Emellett sok közös van bennünk.

Reggel kopogásra ébredtem. El se tudtam képzelni ki az. Gyorsan magamra kaptam a szállodai köpenyt és az otthonról hozott szőrös mamuszomat, majd sietve kinyitottam az ajtót.

-Jó reggelt! -köszönt életvidáman
-Jó reggelt, szia Charles. -köszöntem vissza. El se tudom képzelni mit szeretne ilyen korán a Ferrari üdvöskéje.
-Gondoltam megkérdem, nem lenne-ekedved reggelizni velem... -itt a kezével a tarkóját meg vakarta, majd folytatta. -A lányok már elmentek a pályára, mert volt valami dolguk. Szóval lenne kedved? Ha nem az se baj...
-Mennyi az idő?
-Kilenc óra és tíz perc. -pillantott rá gyorsan a drága órájára.
-Nekem nem megy a korán kelés -nevettem el magam kényszeredetten, erre ő is felnelvetett egy kicsit. -Figyelj ha adsz tíz percet, én gyorsan össze szedem magam és mehetünk.
-Oké, akkor addig vissza megyek a szobámba és tíz perc múlva jövök.
-Oké. Akkor tíz perc múlva. -köszöntem.
-Tíz perc múlva -köszönt el arra a tíz percre.

Ez alatt a tíz perc alatt egy szűnni nem akaró mosoly volt az arcomon. És ahogy megérkezett a reggeli partnerem, ez a mosoly csak még nagyobbra nőtt. Nem tudom mi ütött belém de úgy mosolygok, mint a tejbetök. De van egy nyugtató pontom, az, hogy Charlesnak is elég nagy mosoly ült az arcán.

-Na szóval-szólalt meg mikor már az asztalnál ültünk és a reggelinket fogyasztottak. -mesélj magadról. Mit kell tudni rólad.
-Mit is meséljek... - egy kicsit elgondolkoztam és ráncba szedtem a gondolataimat- Monacóban élek, anyukámmal. Van egy testvérem. Josh Lauda. Lehet ismered. Imádok enni, aludni. Elég nagy az érdeklődési köröm. Minden érdekel ami körülöttem van. Kíváncsi természetű vagyok. Sokat járok sétálni legtöbbször egyedül, mert így gondolkodni tudok és még testmozgást is végzek közben. Imádok zenét hallgatni, általában régi zenéket és klasszikusokat. Imádom a családomat, a barátaimat. Nem sok mindenkit mondhatok barátomnak, de akit közel engedek magamhoz azt megbescsülöm. Nagyon nehezen bízok meg az emberekben és eléggé zárkózott vagyok. Elég sok idő kell ahhoz, hogy feloldódjak egy társaságban vagy egy partin.
-Aztaa-szólalt meg Charles a monológom végén -amúgy Joshal már elég rég barátok vagyunk...
-Nahát. -tátottam el a szám egy kicsit, mert nem nagyon beszéltünk a barátainkról a bátyámmal és valahogy nem néztem ki belőlük hogy barátok. - Na jó most te jössz. Várom a széles körű bemutatkozásodat.
-Szóval... Én is Monacóban élek. Ott lakik az egész családom. Van egy bátyám és egy öcsém. Lorenzo és Arthur. A Forma 1-ben vezetés, egyben a munkám és a hobbim is. Imádom ezt csinálni. Tanulok zongorán játszani és el mondhatom, hogy nem csinálom rosszul. Néha énekelek is mellé de az nem megy. És nagyon szeretek a barátaimmal lógni.
-Te zongorázol?-kérdeztem meg egyből.
-Igen. Látom megfogtad a lényeget. -nevetett fel.
-Majd játssz el nekem egy számot. A kedvencemet.
-Oké. Mi a címe?
-Experience. Ludovico Einaudi A szerzője. Valami fantasztikus az a szám.
Mire észrevettem már a kedvenc zeném dallama kúszott be a fülembe. Ránéztem Charlesra aki becsukott szemmel figyelte a dalt. Ezen akaratlanul is elmosolyodtam.
-Ne bámuljj! -szólt rám mosolyogva.
-Mi? Én soha. - vágtam vissza még nagyobb mosollyal.
A nagy mosolygásban  arra figyeltünk fel, hogy egy mobil szól. Majd arra is rájöttünk, hogy ez a Charles mobilja.
-Ez Mattia. Muszáj felvennem.
-Nyugodtan. -válaszoltam.
A rövid telefonbeszélgetés után, Charlessal elmentulünk a pályára, ahol őt várta a munka, engem meg... Nem várt semmi.
Úgy érzem, hogy semmi értelme az ittlétemnek. Nem csinálok semmi értelmeset és ez így nem jó. Muszáj beszélnem erről Mattiaval.

                           ㅡㅡㅡㅡㅡㅡ