honey -lewis h.

e l s ő

— Ma úgy ébredtem, hogy nem megyek be abba a szobába, de valamiért minden reggel arra veszem az irányt.. - elnéztem az idősödő nőről, még mielőtt teljesen össze zuhantam volna sajnálattól terhes pillantásaitól. Zavart, hogy már nem úgy néz rám, mint a legelső kezelés alkalmával. Nem volt kötelező megjelennem nála heti egy alkalommal, ám úgy éreztem, ha nem teszem meg ezt a lépést beleőrülök a fájdalomba, és a tehetetlenségbe, így minden szerda délelőtt 9-kor helyet foglaltam a barna bőr borítású kanapéján és igyekeztem enyhíteni a szívemet tépázó kínon. — ...másfél héttel ezelőtt lekapartam a rózsaszín matricát, de felsértettem az ajtó lakozását - elfúló hanggal beszéltem, miközben hüvelykujjammal idegesen kezdtem kapargatni a bőrt mutatóujjamról.

— Miért zavarja, hogy lekopott a festék? - szemem sarkából láttam, ahogy ismét a keménykötésű kis füzete fölé hajol, és fürgén körmölni kezd. Mindig ezt csinálta. Az elején borzasztóan zavart, hogy minden szavamat és az észrevételeit is papírra vetette, de azt hiszem mára már sikerült hozzászoknom.

— Mert tudom, hogy Kaylee neve volt ott, és olyan, mintha próbálnám az emlékeimből és a szívemből kivésni - továbbra se néztem rá, csak kapargattam az ujjamat, amíg az vérezni nem kezdett. Halkan szisszentem fel. Ajkaimat egymásnak nyomva hajtottam le a fejemet, hajam az arcomba hullott, de nem bántam, nem kezdtem el kisöpörni szemeim elől a sötétbarna hajszálakat, mert így nem látszott az a magányos könnycsepp ami végig szalad arcomon.

— És a vőlegénye? Van bármi javulás? - pár perc néma csönd után Dr. Wang óvatosan kérdezett rá egy másik érzékeny témára. Kénytelen voltam fogaimat alsó ajkamba mélyeszteni, hogy némiképp enyhítsek a fájdalmamon és eltereljem azt a szívem felől. Ám a fájdalom akár a ragadós szurok, úgy tapadt ketyegőmre.

— Változatlanul majdnem mindennap bent vagyok nála. Beszélek hozzá. Tudja, a filmekben mindig beszélnek a kómában fekvő szeretteikhez, nem tudom mennyi valóság alapja van, de Dr. Lavigne is javasolta, és én is érzem, tudom, hogy hallja amit mondok neki, érzi a közelségemet és tudja, hogy mellette vagyok... de az állapota megragadt egy bizonyos szinten. Olyan, mintha aludna, és nem szeretne felébredni. Annyira békés az arca. Azt hiszem talán jobb is, hogy nem ébred fel... összetörne, ha megtudná, hogy elvesztettük Kaylee-t. Tudja, már az első vetélést is nehezen éltük meg, de... nem bírom tovább. Nem bírom tovább nélküle. Megfogok őrülni. Bele fogok őrülni a hiányába! Annyira kínzó ez a fájdalom - fakadtam ki a mellkasomra csapva. Barna szemeim könnyekben fulladozva keresték a nő kékjeit, remélve, hogy a mélykék szempár megnyugvást nyújt majd.

— Melody, minden rendben lesz - a füzet lapjaira ejtette az eddig ujjai közt forgatott fekete tintájú tollat, majd áthajolt a közöttünk húzódó mahagóni dohányzóasztal fölött, és biztatóan végigsimított térdemen. Szerettem volna hinni neki, de hónapok teltek el a baleset óta, és semmi sem jött rendbe, nem lett könnyebb, nem enyhült a fájdalom. Lewissal együtt én is megragadtam egy szinten. Csak ő lett volna képes kirántani ebből a kilátástalannak tűnő helyzetből, de kómában feküdt, és az sem volt biztos, hogy egyszer majd újra kinyitja szemeit.

— Ugyan! Semmi sem lesz rendben - nevettem fel szárazon a könnyeimtől fuldokolva. — Annyival könnyebb lenne, ha én is meghaltam volna! Nem vagyok képes nélküle élni, és elviselni ennyi fájdalmat! Egy kibaszott gyenge ember vagyok.. én nem vagyok elég erős ahhoz, hogy megbírkozzak ennyi gyötrelemmel.. nekem ez nem megy, egyedül vagyok - halkultam el a végére. Ez volt a világ legnagyobb hazugsága. Csodálatosabbnál csodálatosabb emberek próbáltak nekem segíteni. A szüleim, Lewis szülei, Daniel, Toto és Nathalia is végig mellettem volt, de még Lewis kezelőorvosa is, Dr.Lavigne is igyekezett biztató szavakkal reményt verni belém, én mégis úgy éreztem, hogy teljesen egyedül maradtam nélküle.