honey -lewis h.

m á s o d i k

Roscoe körmeinek kopogása szolgált egyedül némi zajjal a kora reggeli órákban. Lustán cammogott be a nyitott szobaajtón, hogy aztán felmásszon az ágyra és a lábamhoz feküdve meredjen maga elé. Egymásnak préseltem ajkaimat, miközben lenyúltam hozzá és megvakargattam a buksiját. Hálásan pillantott fel rám, ami halvány mosolyt csalt az arcomra. Hosszú idő után végre csak ketten voltunk. Nem volt Carmen, aki mintha a saját édesanyám lenne, gondoskodott rólam, intézte a bevásárlást, és néhanapján még meg is főzött, aminek Daniel különösen örült, mert elmondása szerint én borzalmasan főzök. Az ausztrál pilóta se vendégeskedett már nálam. Az unszolásomra összeszedte néhány holmiját a vendégszobából, és még azon a szerda estén repülőre ült, hogy hazalátogasson Ausztráliába, még mielőtt Sao Paulo-ba kéne mennie. Természetesen nap nem telt el úgy, hogy ne zaklatott volna telefonon. Hálás voltam neki, és mindenki másnak is, mert a támogatásuk és a jelenlétük nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ne zuhanjak teljesen magamba és képes legyek minden reggel kikelni az ágyból, hogy elvégezzem az aznapi teendőimet, de azt hiszem szükségem volt már arra, hogy csak én legyek.

Egy teljes hét telt el azóta, hogy Dr. Lavigne a tudtomra adta, Lewis bármelyik pillanatban felébredhet a kómából. Ám ez azóta sem történt meg. Kaptam egy halovány reményszálat, amelybe görcsösen kapaszkodva próbáltam rendbe szedni a széthullani látszó életemet. Reggelente elmentem sétálni Roscoe-val, bevásároltam, főztem és takarítottam, mindezek mellett pedig otthonról dolgoztam. Vártam a telefont, de a készülék hiába csörgött szinte egész álló nap, egyszer sem az idegsebész neve villogott a kijelzőn. Hittem, és egy pillanatra sem adtam fel, mert tudtam, egészen biztos voltam abban, hogy Lewis felfog ébredni. Ő nem adja fel.

— Neked is hiányzik apu, igaz? - egészen csöndesen csendült fel hangom, mintha bárki mást zavarhattam volna szavaimmal. A bulldog felkúszott egészen a párnákig, és a világ legszomorúbb tekintetével nézett rám. — Nemsokára haza jön, ígérem! - a fülét vakargatva sóhajtottam fel, miközben szemeim az ágy másik oldalán lévő éjjeliszekrényre tévedt, azon belül is egy fényképre. A fekete képkeretbe helyezett fotólap görcsbe rántotta a gyomromat és könnyeket csalt a szemeimbe.

A nappalinkban készült a fénykép. Törökülésben ültem a hófehér szőnyegen. Előttem közvetlen Roscoe feküdt és nyelvét lógatva várta, hogy ismét elgurítsam neki a kis teniszlabdát, míg Lewis hátulról ölelt magához, miközben kezeit gömbölyödő pocakomra simította. Vigyorogva támasztotta állát a jobb vállamon és úgy lesett a kamerába. Sokáig nem szerettem ezt a képet, mert akkoriban úgy éreztem magam, mint egy önjelölt víziló, de idővel megbarátkoztam vele. Talán Lewis miatt, mert amikor a kép készülte után pár nappal később felhozta a hálószobánkba és bemászott mellém az ágyba, egyszerűen letette az éjjeliszekrényére és csak annyit mondott, hogy a mi kis családunk. Valamiért annyira megmelengette a szívemet, hogy ahányszor rá néztem a megörökített pillanatunkra, egy egészen megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába és az egész napot képes voltam végig mosolyogni, viszont most csak keserűséget ad a papírlap. Keserűséget és mérhetetlen nagy fájdalmat.

Aprót ráztam fejemen, miközben ledobtam magamról a takarót és Roscoe fenekét megpaskolva indultam le a konyhába, hogy reggelihez jussak én is és a kutyus is. Ám csak azután léptem ki a folyosóra, hogy lefordítottam a fényképet. Roscoe lihegve cammogott mellettem, ami halvány mosolygásra késztetett. Ez az apró görbület egészen addig ott ült az arcomon, amíg el nem haladtam a kopott lakozású ajtó mellett.

Azóta a szerda óta nem jártam Kaylee szobájában. Kulcsra zártam a sérült felületű mahagóni ajtót és a zárt nyitó kulcsot Danielre bíztam, aki természetesen az apró fémet magával is vitte. Egyszerűbb lett volna kirámolni a szobából, dobozokba zárni az apró babaruhákat, a csörgős játékokat, cumikat és azt a plüssmackót is, amely még mindig a kiságy sarkában, magányosan ücsörögve várja, hogy megismerje Kaylee-t. Valószínűleg könnyebb lett volna elfelejteni, és továbblépni azon, hogy 7 hónapon keresztül a testem volt a bölcsője annak a kis életnek, a babámnak, de nem vitt rá a lélek. Egyedül képtelen lettem volna ezt végigcsinálni, ám semmiféleképpen sem szerettem volna megkérni egy ilyen dologra Danielt, vagy Lewis szüleit. Túl soknak éreztem, nem tehettem meg.

Fülem mögé tűrtem egy szemeim elé hulló kósza tincset miután tápot szórtam Roscoe edényébe. A konyhaszigetnek dőlve sóhajtottam fel. Nem voltam éhes, de megígértem Daniel-nek, hogy a nap minden fontos étkezését megfogom tartani, és habár ezt az ígéretemet tegnap nem egészen sikerült betartatni, most igyekeztem leküzdeni a torkomon felkúszó hányingert és pár falatot bekapni a tegnap esti vacsorám maradékából. Nem igazán tudtam mit kezdeni magammal, ezért úgy döntöttem készülődni kezdek és előbb bemegyek a városba. Miután Roscoe-nak megígértem, hogy sietni fogok haza, kiléptem a bejáratiajtón. Nem voltam képes volán mögé ülni és a hivatásos sofőröm, Daniel sem volt jelen, ezért kénytelen voltam taxit hívni, és egy borzalmasan kellemetlen fél órát végig ülni.

Dr. Wang mosolyogva és egy bögre forró teával várt. Volt egy sanda gyanúm, hogy a múltkori kiborulásomnak köszönhetem a teát, de nem tettem neki szóvá, csak mosolyogva megköszöntem a kedvességét, és miután kortyoltam egy jókorát a zöld teából belekezdtem a hetem elregélésébe. Az őszülő nő türelmesen hallgatott végig, néha-néha óvatosan feltett egy-két kérdést, majd hagyta, hogy bele merüljek egy adott témába, és azt boncolgatva próbáljam megtalálni ismét magamat.

Fél 10 felé battyoghatott az idő, amikor búcsút intettem a pszichológusomnak és a Daniel által ajánlott kávézó felé vettem az irányt. Igazat kellett adnom az ausztrál pilótának, ugyanis tényleg egészen hangulatos kis helyre sikerült rá találnia, és persze a kávéjuk is isteni volt.

Egy ablak melletti kétszemélyes asztalnál foglaltam helyet. Telefonomat a falap tetejére tettem és úgy kortyolgattam a kávémat, miközben a kinti nyüzsgő utcát szemléltem. Az idő most sem hazudtolta meg magát. Csípős szél fújt odakint, ami elől az emberek próbáltak teljesen eltűnni kabátjuk védelmében, ám nem London lenne, ha idő közben az eső sem kezdett volna rá. Apró szemekben szitálva bírta a kint sétálókat gyorsabb tempóra. Valamiért nyugtatóan hatott rám a kávézón kívül zajló történések szemlélése. Teljesen elmerültem az ismeretlen arcok bámulásában, így csak a sokadik csörgés után vettem észre, hogy az asztalon pihenő telefonom vadul rezeg. Zavartan húztam el a zöld kis ikont és a fülemhez emeltem a készüléket.

— Igen?

— Melody Frewen? - dallamos női hang csendült fel a vonal másik végéről. Egy pillanatra elemeltem fülemtől a készüléket, hogy meglessem a telefonszámot, de a kijelzőn számomra teljesen ismeretlen számsorozat szerepelt.

— Igen, én vagyok az - a hatás kedvéért még bólintottam is egyet, amit a nő nyilván nem láthatott.

— A London Bridge Hospital-ból telefonálok. Ön az értesítendő személy, egy bizonyos Lewis Hamilton nevű úrnál - félelemmel a szívemben szorítottam össze szemeimet, miközben próbáltam leküzdeni a torkomon felkúszó gombócot. Vártam ezt a hívást, ám most rettegés lett úrra rajtam a remélt megnyugvás helyett. Tartottam attól, hogy esetleg valami teljesen más okból kifolyólag keresett fel a nő, nem pedig azért, mert Lewis felébredt. Egyenesen rettegtem.

— I-igen - teljesen ostobának éreztem magam, amiért ezen az egy szón kívül képtelen voltam mást kinyögni.

— Az úr felébredt a komá... - hallottam, ahogy a volnál másik végén lévő személy még hosszasan magyaráz, de képtelen voltam felfogni a szavait. Potyogó könnyekkel meredtem magam elé.

Tényleg felébredt.

extra rövid rész lett, ne haragudjatok. igyekszem kárpótlásul hamarabb érkezni a harmadik résszel <3