A változás szele

3.fejezet

Enrico:

Végül találtam egy ablakot, ami nem volt bedeszkázva. Az üveget betörtem és a nagyobb szilánkokat eltávolítottam a keretből. Visszasiettem Karinhoz, aki még kissé kába volt. Csak a segítségemmel tudott járni. Az ablakhoz sétáltunk, először Karint segítettem ki, majd én következtem. Ahogy körül néztem eszembe jutott miért is volt fura a hely. Egy régi elhagyatott hotelhez hívtak minket. A legközelebbi város is egy órányi gyalogútra lehet. Térkép híján egyedül próbálkoztam behatárolni a helyet. Szerencsére felszálláskor megjegyeztem, hogy honnan érkeztünk, így az emlékezetem alapján délnek kellett indulnunk. Karinba karolva elindultunk, ahol reményeim szerint van élet...

Fél órát kellett végül gyalogolnunk, mikor megpillantottam egy falu táblát. Egy padon leültettem Karint, majd az egyik házhoz siettem, ahonnan az ablakból fény szűrődött ki. Minél előbb beszélnem kellett a központtal, hogy küldjenek értünk valakit. Ráadás Karinra ráférne egy orvosi vizsgálat is. A háznál megállva bekopogtattam az ajtón és vártam. Mázlimra szinte azonnal kinyitotta, valaki a bejárati ajtót.

- Miben segíthetek?-kérdezte a férfi.

- Enrico Contini vagyok a Medicopter 117 szanitéce. Az egyik kollégámat elrabolták, a másikat meg leütötték. Szeretném használni a telefonját, hogy értesítsem a központot. Megengedi? - néztem rá.

- Természetesen - biccentett.

A pasas utat engedett. A nappaliban volt egy vezetékes telefon. Tárcsáztam a mentőközpont számát és vártam, hogy valaki felvegye. Szerencsére szinte azonnal felvették a vonalat. Gyors bemutatkozás után elmeséltem mi történt és most hol vagyunk. Szerencsére a központos nő megnyugtatott, hogy értesítették a kollégákat, akik hamarosan indulnak Münchenből elénk.

Miután letettem a telefont a pasitól elvettem az elsősegély készletet és visszamentem Karinhoz.

- Hé figyelj. Thomasék már úton vannak. Mindent megoldunk. Hallod ezt? - néztem rá, aggódtam mert nem válaszolt azonnal.

- Igen és jó. Remélem Bigginek nem esik baja - válaszolt halkan.

- Most magaddal foglalkozz, Biggi megtudja védeni magát. Az a fontos, hogy minél előbb lásson egy orvos. Szerintem agyrázkódásod van - mondtam, de én nem voltam szakember hogy ezt megállapítsam. Csupán a rutin beszélt belőlem.

- Rendben - bólintott.

Próbáltam megnyugtatni Karint, de nehezemre esett. Aggódtam Biggiért, féltem hogy elvesztem őt, de ebben a pillanatban nem tudok mit tenni. Ha Karin kórházba kerül, akkor utána elkezdhetjük Biggit is keresni. Addig pedig ki kell tartania...

Thomas

A Müncheni nagy bázisra érve, megkerestem az egyetlen üres helikoptert, ami a leszálló pályán helyezkedett el. Szerencsére Gwen és Peter már ott voltak és vártak rám. Sietve bemásztam a pilóta fülkébe és villámgyorsan ellenőriztem a műszereket, majd elkezdtem a felszálláshoz szükséges berendezések felkapcsolását. A rotor fordulat száma elérte a maximumot és felemeltem a gépet.

- Müncheni torony itt a Medicopter 117. Berepülési engedélyt kérek a déli légtérbe - vettem fel a kapcsolatot a toronnyal.

- Itt a Torony. Az engedélyt megadom jó utat - válaszolt a légi irányító.

Az út alig tíz perces volt. Éjszaka azért jó repülni, mert szinte mindig üres a légtér, ezért könnyebb eljutni egyik pontból a másikba. A megadott helyre mentünk. A focipályán landoltam. A rotort leállítottam és keresni kezdtük a többieket. Nem tudtunk bejutni a házba, csak egy ablak volt kitörve. Szóltam a központnak, aki közölte velünk, hogy két kolléga a közeli falu határán jelentkeztek be. Így beülve a gépbe elindultunk oda. És tényleg ott voltak. Enrico jelzett nekem és én az utca közepén landoltam.

- Mi történt? - kérdeztük mindhárman egyszerre.

- Az egész egy csapda volt. Landolás után Karinnal az épületbe siettünk. Szét válva én az emeletre mentem. Mindkettőnket leütöttek. A helikoptert Biggivel együtt pedig elvitték. Nem tudjuk merre lehetnek, azóta nem jelentkeztek. Ráadás elvitték a tárcánkat és az adó-vevőnket, így kénytelenek voltunk elsétálni idáig. Egyébként szerintem Karinnak van egy súlyosabb agyrázkódása, lassult a válasz adó képessége és van egy nyílt seb a fején. Jó lenne megnézni - foglalta össze az elmúlt órák eseményeit.

Mind a négyen Karinhoz siettünk. Gwen és Peter megvizsgálták őt, Enriconak igaza volt. Miután ellátták Karint, a legközelebbi kórházba repültünk. Nem tudtuk merre kezdjük a kutatást. Vártunk, hogy valami történjen. Most hogy Karin biztonságba volt, Enrico sokkal idegesebb lett. Nem csodálkoztam, félteni a szeretett személyt nagyon megviselő tud lenni. A rendőrök se segítettek, úgy kellett lefognom a szanitécet, mert különben rárontott volna a pasira. Csodák csodájára megszólalt a rádióm. Mind a négyen arrébb álltunk és hallgattuk, ahogy a diszpécser bejelenti:

- Megtaláltuk az eltűnt helikopterüket....

Biggi
A pasas berángatott a helikopterbe és fegyvert fogott a fejemhez.
- A radar alatt megyünk. Ha csak egy rossz mozdulatot teszel kiloccsantom az agyad. Értve vagyok?? - mondta és közben végig rám szegezte a fegyverét.
- Igen értem. Nem akarok meghalni - szóltam vissza kissé hangosabban.
Beültem a szokásos helyemre és elkezdtem felkapcsolni a műszereket. A rotor lassan pörögni kezdett. Minden egyes fordulattal gyorsabb lett, végül elértük a megfelelő fordulatszámot. Felszálltunk, rápillantottam a kerozin kijelzőre és tudtam, nem fogunk elérni a határig se.Nem számítottam rá hogy ma nagyobb utat kell megtenni a géppel.
- Én megpróbálhatok elrepülni Magyarországra, de nem fog sikerülni. A kerozin szint szerint csak száz kilométert tudunk megtenni - pillantottam a férfira.
- Akkor tankoljunk! - jutott eszébe a pasinak.
- Ha leszállok valahol, rögtön értesítik a rendőrséget. Vagy addig repülünk még van mivel, vagy választ egy másik helyet - mondtam magabiztosan.
- Jó akkor legyen a Bertesgardeni kőfejtő. Onnan egy köpés az autópálya - nézett rám
- Rendben - válaszoltam és elfordítottan a helikoptert a megfelelő irányba...

Thomas:
Hirtelen csend lett a váróteremben.
- A következőket tesszük, Thomas Peter és én elmegyünk a helyszínre. Karin és Enrico, ti pedig itt maradtok és vártok - néztem körbe.
- Én is megyek. Biggi a feleségem nem hagyom egyedül - kelt ki magából Enrico.
- Rendben, de csak megfigyelő lehetsz. Nem szeretném ha még többen megsérülnének - válaszolt Gwen.

Mind a négyen a helikopterhez siettünk. Beültem a helyemre és elkezdtem a szokásos rutint. A maximális fordulatszám elérése után a magasba emelkedtünk.

- Medicopter 117 a Müncheni toronynak. Jó reggelt. Engedélyt kérek a déli légtér használatára Berthesgarden felé. Kérem engedélyezzék az út irányt - vettem fel a kapcsolatot a légi irányítással.

- Itt a torony. Az engedélyt megadom. Folytathatja az útirányt.

A kőfejtő csupán pár percnyire volt a kórháztól. Ahogy odaérkeztünk megláttuk a másik helikoptert. Pontosan mellette landoltam. Valahol itt kellett lennie a pasasnak és Bigginek is.

Biggi

Landolás után leállítottam a hajtóművet és vártam a további teendőkre. Reméltem, hogy a pasi itt fog hagyni és akkor tudok szólni a központnak merre vagyok, de nem így történt. Amint landoltunk kiszállt, majd magával rángatott az egyik üregbe. Valószínűleg jól ismerte a helyet, hisz nem kellett egy másodpercre megállnunk folyamatosan beljebb haladtunk. Végül egy kisebb járatnál álltunk meg.

- Mivel rád már nincs szükségem ezért itt hagylak, de hogy ne legyen ilyen könnyű a dolgod, hisz láttad az arcom sajnálom, de nem élheted ezt túl - mondta.

A pasas lelökött a földre és megkötözte a kezem és a lábam. Még egyszer megállt, a hátizsákból kivett egy tárgyat, amit a bejárat keretébe illesztett. Pontosan tudtam mi az. Felakarja robbantani a bejáratot. A pasas még percekig bütykölte a szerkezetet, majd még egyszer felém nézett és elsétált.

-HÉÉÉ ne hagyjon itt!!!-kiabáltam, de mind hiába a férfi tovább haladt kifele.