A fehér talár balladája [16+] - BEFEJEZETT

Fehér talár fekete gyémánttal

Harry már órák óta bolyongott az Abszol út szűk, macskakővel borított utcáján és meggállás nélkül csak a boltokat bújta egyre kétségbeesettebül és tanácstalanabbul. Nem maradt már sok ideje, ami azt illeti csak maximum két-három órája, hogy megtalálja a tökéletes ajándékot a férfinek. Valami olyat, aminek őszintén örülne, ami hasznos és ami kifejezi azt, hogy szeretné ha folytatnák, vagy elkezdenék azt a valamit ami köztük van. Már ha lehet így nevezni. Harry nagyon reménykedett benne, hogy ez már valami. Maga is meglepődött azon a heves szívdobogáson, remegésen és akadozó lélekzeten amit az egykor úgy utált Bájitalmester gondolata kivált belőle. Mióta megtudta, hogy ő a titokzatos ajándékozója ki sem tudja verni a fejéből a másikat. Se éjjel se nappal. Állandóan azon kattog az agya, hogy vajon miképp fog reagálni a férfi ha megtudja, hogy lelepleződött. Folyamatosan azon agyalt, miképp adhatná az idősebb tudtára, hogy nagyon is szeretné megismerni közelebbről... úgy igazán... úgy ahogy még senki. A gondolatba is beleborzongott. Sosem hitte vagy inkább nem remélte, hogy valaha valaki ilyen érzelmeket fog belőle kiváltani. Most mégis megtörtént és nem akarja elengedni a vissza nem térő lehetőséget. Éppen ezért kell sürgősen találnia valami ajándékot és visszalopakodni a kastélyba. A barátai már nem tudják soká fedezni. Így is komoly hadi művelet és kisebbfajta csodatétel volt elintézni, hogy el tudjon osonni bárki tudta nélkül az Abszol útra. De a barátai zsenik, és ezt is megoldották, csak hogy ő esélyt kaphasson. Sosem felejti el nekik amit érte tettek és nem akarja hogy a hősies munkájuk karba vesszen.
A keresést nehezítette az is, hogy az ifjú Griffendeles egyáltalán nem ismerte jól a Bájitalok mesterét. Ellentétben a férfivel aki tökéletesen ismerte őt és mindig csodálatos ajándékot választott. Neki ötlete sem volt, mi lenne a megfelelő... de úgy érezte, ezen változtatni akar. Változtatni fog! Csak nem szabad elszúrnia az első lépést... az idegessége sem volt éppen segítségére. Semmiképpen nem szeretett volna olyan egyszerű dolgot mint bájitalkönyv vagy valamely hozzávaló esetleg eszköz. Az túl... unalmas lenne. Túl kiszámítható. Azt akarta, hogy a férfi lássa a szándékait, azt hogy jó úton jár. Szerette volna tudtára adni, hogy közeledhet felé. Szeretett volna igent mondani. Valami beszélő dologra volt szüksége.
Valami lenyűgözőre.
Valami izgalmasra.
Valami... bátorra.

Már majdnem feladta a keresést, mikor is az utcából nyíló egyik sikátor mélyérő valami furcsa, szikraszerű csillogásra nem lett figyelmes. Ahogy közelebb ért a rejtélyes szikra forrásához hirtelen a szája is tátva maradt és tudta, hogy megtalálta amit keresett. Összeállt a fejében a kép, hogy mit is kell tennie.
Az eldugott kis antikos bolt kirakatában egy talár ragyogott fényesen. Szűk szabású, lágyan csillogó anyagú hófehér dísztalár, finom ezüstfonalas díszítéssel kacskaringósan hímezve. És szinte szikrázott az egész, valami furcsa leírhatatlan módon... különös mágia áradt belőle. Merész ötlet volt, hanem vakmerő de valahol azt érezte ez az egyetlen lehetősége. Pont egy ilyen nagy dobásra van szüksége. Elképzelte benne a férfit, ahogy a mindig elegáns járásának köszönhetően a csillogó fehér anyag lebeg utána miközben bevonul a nagyterembe... ahogy a táncparketten nem csak ő de a talár is táncra kel. A lelki szemei előtt megjelenő képre pedig a gyomra szaltót vetett és a torka összeszorult. Ennek az egész őrültségnek két kimenetele lehet: vagy teljes siker vagy hatalmas nagy bukás. De nem volt más esélye. Vajon fel fogja venni a férfi? Vajon elfogadja majd a meghívását a bálra? Eljön majd? És ha igen, azután mi lesz? Annyi kérdés járt a fiatal fiú fejében hogy nem győzte követni saját magát. Nem volt benne biztos, hogy ez működni fog-e vagy sem de egy valamit pontosan tudott: illik a férfihez és ha meg sem próbálja akkor a válasz biztosan nem lesz. Így hát minden bátorságát összeszedte és határozottan belépett a kis antikvitás boltba. A kis helység belülről is pont olyan különleges volt mint kívülről. Sötét, kissé nyirkos, tele fa borítással és ősréginek tűnő bútorokkal és mindenfajta csecsebecsével. És különös, füstre emlékeztető karcos illat terjengett az egész helyen. Harry nem is tétovázott soká, azonnal magához vette a talárt majd a pult felé sietett vele.
A kissé kopott ódon pult mögött egy öreg hölgy állt akinek gömbölyded arcán barátságos mosoly ült és élénk zöld szemei áthatóan és kiismerhetetlenül fénylettek.

- Jó estét Aranyom!