Még mindig ragyogsz 「Larry Stylinson Ff.」

𝟻. 𝙵𝚎𝚓𝚎𝚣𝚎𝚝

Az előadást mind a két fiú, roppantmód élvezte. A főszereplő fiú történetével mind a göndör, mind pedig a kék szemű eléggé azonosulni tudott. Csodálták, hogy Billy be mert állni balettozni, fiú létére. Ők pedig most itt sétálnak a plázában, minden ember tekintetét magukon hordozva. A lecsúszott sztár, aki anno még a drogokat is megkockáztatta. A fiú, aki alig tud járni. Két egyáltalán nem tökéletes ember. Mégis az ők tökéletlen kis hibáit teszik őket annyira gyönyörűvé.

Harry rendkívül óvatosan bánt Louisval, szépen kezelte a rendkívül nagy súlyú széket, és egyáltalán nem panaszkodott, amiért Louisnak ehhez-ahhoz segítségre volt szüksége. Lou lelke csak úgy virított mint a margaréták egy csokorban. Megbeszélték, hogy az előadás, és a pláza után, (ahol éppen csak annyi időt töltöttek el, hogy kicseréljék Harry hibás telefontöltőjét) beülnek egy kis olasz étterembe, így most épp a metrón utaztak. Louis kapaszkodott, de hiába. Harry így se merte őt elengedni, görcsösen támasztotta a széket.

-Harry. Neked is kapaszkodnod kell, mert a végén még elesel - sutyorogta Louis, nehogy esetleg hangos beszédével zavarja a többi utast.

-Kizárt - mondta Harry, majd a lába alatt megingott a talaj, csak úgy mint az elmúlt 5 megállóban.

-Nem akarom, hogy bajod legyen - mondta Louis.

-Én nem akarom, hogy neked bajod legyen! - Tartott ki a véleménye mellett a göndör.

-Ez nagyon kedves dolog, és hidd el értékelem is, viszont már milliószor utaztam így. Oké, annyiszor nem, de van fék. És kapaszkodók is. Nyugodtan leülhetsz. Harry megadóan sóhajtott.

-Ha ennyire akarod, akkor legyen. Leülök. De csak hogy tudd! Ha mégis lesz valami, nem fogom tudni nem azt mondani, hogy...

-Te megmondtad. Rendben, most ülj le kérlek, mindjárt jön a következő megálló, te pedig a folyosó közepén álldigálsz - szólt aggódóan Louis.

-Mint egy anyuka - motyogta a magas, és finomat megsimította Louis karját, aki ehhez a mozdulatokhoz már teljesen hozzászokott. Már nem húzódott el, ha Harry hirtelen megérintette a vállát, vagy ha haján simított végig. Az elméje és a teste már rájött: Harry nem bántani akarja őt. Ő nem. Ekkor azonban az alacsony felkapta a fejét, a megállójuk hangjára, így nem is gondolkozott tovább. Csak a pillanatra fókuszált.

-Itt szállunk majd le - mondta az idő közben helyet foglalt Harrynek.

-Oh, oké segítek - Louis megint bűntudatot érzett. Nem ezért szólt. Ő nem rángatni akarja Harry.

-Nem kell! - Szólt Louis most egy kicsivel nagyobb hangerőn, amiér már jelentősen több ember rosszalló tekintetét kiérdemelte. Még Harry is meghökkent. - Mármint megoldom egyedül is - javította ki magát a kékszemű, immár egy kicsivel halkabban. Harry ellenkezése ellenére Louis teljes higgadtsággal kezdte elengedni a kapaszkodót, majd a féket is kiengedte. Már épp mozdult volna mikor Harry nem engedte tovább. A magasabbik rámarkolt a fogantyúkra, és teljes biztonságérzettel segítette le Louist.

-Nem, nem! Nincs apelláta! - Hajolt le elé Harry, de Louis nem nézett a szemébe. Sőt, sokkal inkább kerülte a tekintetét, aztán Harry meglepetésére kitört belőle a nevetés. Harry sosem hallotta még Louist ilyen jóízűen nevetni.

-Hahaha. Ha én vagyok az anyuka, akkor nem tudom te mi vagy - kacagott tovább a csilingelő hangján a kékszemű, mire a göndörnek muszáj volt elmosolyodnia. - Menni fog egyedül, de köszi - Lou most nem volt félénk. Nevetett, mosolygott, viccelődött. Harry pedig úgy érezte jó hatással van a fiúra, és már nem is olyan magas közöttük az a fal.

-Csak vigyázok rád - mondta Harry meggondolatlanul, és bár ne tette volna. Louis szeméből az előbbi csillogás úgy tűnt el, mintha ott sem lett volna. Szemében félelem és üresség csillant. És onnantól Louis nem szólalt meg. Nem mondta, hogy mennyire várja a jóidőt. Nem tett megjegyzést a rosszul elültetett fákra. Csak saját gondolataiba roskadva ült. Harry nyugodtsága aggódásba váltott, amikor Louis már egy jó tíz perce ténylegesen nem szólalt meg. Nem mintha annyiszor fecsegne, de egy-egy mondatot azért elejt. Most viszont csendben van mint akváriumban a halak.

-Louis...Én nem akartam rosszat mondani, ne haragudj - kért bocsánatot Harry.

-Csak nem mondd, hogy vigyázol rám. Kérlek - fordult meg Lou könnyektől csillogó szemekkel, melyeket már nem tudott rejtegetni. Ehhez a mondathoz túl sok fájdalom kapcsolódik, melyeket a lelke már így is alig tud elviselni.

-Nem fogom.

-Köszönöm - suttogta Lou, majd ismét csöndbe burkolózott, ám ez már közel sem volt ennyire zavaró. Aztán Harry megállt a sétában.

-Megjöttünk, ez az - mutatott a göndör egy díszes épület felé, melyben azért elég sokan voltak.

-Oh oké akkor - állt fel támaszkodva Louis, ám lábai úgy remegtek akár a kocsonya. Ma valamiért a lábai a szokásosnál is gyöngének voltak. Biztos azért, mert reggel óta csak ül.

-Óvatosan! - Kapott Louis után a magasabb, szerencsére még épp időben.

-Kö-köszönöm - mondta a kékszemű, miközben már-már görcsösen kapaszkodott Harrybe és annak fekete színű, pici maragarétákkal díszített pólójába.

-Ne erőltesd meg magad, gyere, segítek - azzal Harry odaintett az egyik hosztnak, hogy segítségképpen hozza a széket. Louist pedig nemes egyszerűséggel a karjaiba kapta, s mint egy menyasszonyt, cipelte be az étterem előcsarnokába.