Még mindig ragyogsz 「Larry Stylinson Ff.」

𝟾.𝙵𝚎𝚓𝚎𝚣𝚎𝚝

Harry az épület előtt várta Louist, hogy kijöjjön. Igazából már negyed órával hamarabb ott volt, pusztán azért, hogy a kékszemű szépségnek, még egy perccel se kelljen tovább várnia, és mert Harry egyáltalán nem bízott annyira a külvilágban, hogy mindenféle átgondolás nélkül teljesen egyedül hagyja benne Louist.
Ám attól még, hogy várakoznia kellett, az nem jelentette azt, hogy nem telt produktívan az ideje. Csúcsmodern telefonját a kezébe véve siklott fel a különböző online fórumokra, csak hogy tájékozott legyen: aktuálisan mi folyik a sztárok életében és a zeneipar zeg-zugaiban. Már épp megnyitotta volna a postafiókját is, mikor készüléke -ezzel a szívbajt hozva a fiúra - maximális hangerőn megszólalt. Harry arcáról úgy olvadt le a mosoly, mintha ott sem lett volna, amint elolvasta hívójának nevét. Nem a zenei menedzsere volt, őt már jó pár héttel ezelőtt lerendezte, és tudomásul vette, hogy átrakták őt egy másik céghez. Ám ez a hívó, nem volt más, mint az édesanyja. Tudta, hogy a nő miért hívja. Azt is tudta, hogy mi történne, ha nem venné fel. Ám kedvessége lévén ujja meggondolatlanul csusszant a zöld ikon felé, miközben megnézte az időt: van-e egyáltalán ideje beszélni. Elkeseredésére még volt tíz kerek perce, úgyhogy tényleg semmi nem tartotta vissza attól, hogy felvegye a telefont.

-Szia anya - szólt bele, miután megköszörülte a torkát, és leküzdötte az anyjával kapcsolatos rossz emlékek áradatát, ami árvízként öntötte el az elméjét.

-Heló Harry - csillant meg a nő hangja a vonal másik oldaláról. - Hogy vagy ma?

-Ezúttal mennyi kell? - Tért ki Harry a felületes kérdés alól, rögtön a tárgyra térve. Hiszen ismerte már az édesanyját, mint a rosszpénzt.

-Hogy te milyen figyelmes vagy! Ezer font. Holnapra.  - Utasította a nő, s barátságos hangja már rég nem érződött. Már csapta is volna le a kagylót, ha a fia félbe nem szakítja.

-Anya. Megadom a pénzt. De tudd, hogy nem lesz ez így jó.

-De megadod a pénzt - jelentette ki Anne, mintha Harry nem ezt mondta volna épp az előbb. A fiú ebből már teljes meggyőződéssel gondolta: anyja nincs éppen öntudatos állapotban, biztos kihagyta a gyógyszert. Pont úgy, mint az elmúlt években majdnem minden nap, Robin halála óta.

-Igen. Most még megadom - biztosította sóhajtva Harry, miközben bal kezével megmasszírozta a halántékát.

-Akkor nem értem a problémát - értetlenkedett a nő.

-Az a probléma anya, hogy nekem is van életem. Emberek akikkel törődöm. Akikért mindent megtennék. Te viszont kimerítesz. Jelenleg nem szárnyal a karrierem, és szeretnék most Louisra koncentrálni. Kereshetnél munkát. Vagy leállhatnál az alkohollal és a szerencsejátékkal. És mondjuk bevehetnéd az előírt gyógyszereidet is - Harry hangja fokozatosan halkult el, ahogyan egyre jobban elveszítette önbizalmát és bátorságát édesanyjával szemben. Sosem volt a jó döntései közé sorolandó az, amikor szembe szegült vele.

-Sajnálod a pénzt tőlem? Szerinted ki nevelt fel? Ki etetett? Ki miatt mentél az X-faktorba? Ki tett sztárrá? Nem a világ Harry! Hanem én. Holnapra legyen a postaládában a pénz, apró címletekben. Jó buzulást! - Azzal beállt a csend. Harry erősen vágta földhöz a készüléket, és tépett bele a hajába ismét.

Az idő hátralevő részében igyekezett elterelni a figyelmét, ami egyet jelentett azzal, hogy az imént összerepedt, földön heverő készüléket bámulta, időnként pedig nagyokat sóhajtott. Aztán mint egy angyali fény, érezvén Harrynek épp mire van szüksége, kicsapódott a rendelő ajtaja, és megjelent Louis. Integetve bicegett mankói segítségével, miközben úgy mosolygott, mint amikor a kisgyerekek cukorkát kapnak a boltban, ám mégis mintha menekült volna a kicsinyke orvosi ház elől.