Azon a napon főszereplőnk a háta közepére kívánta az életét. Szörnyű volt az idő, doga doga hátán volt, aztán egyszer csak arra kapta fel a fejét, hogy végre el tud menni ebédelni. Osztálytársa, aki már első óta vele evett és ez idő alatt feketeöves menzásokká váltak, nem jött... A messenger biztos nem küldte el neki az üziket, amik arra hívták fel a figyelmét, hogy nem ártana csatlakozni a társához, aki ha nem visz be az immár rendkívüli módon kiéhezett szervezetébe valamilyen nemű táplálékot fekete zsákban cipeli egy szerencsés a nem kis méretű tomporát a következő nyelv órára.
Ám választ nem kapott. 2 perccel később sem és mint tudjuk egy kaja szünet minden perce fontos. A harmadik perc várakozás után úgy döntött nem vár tovább, léha társa majd az ebédlőben csatlakozik hozzá. Addig is lejátsza a kötelező asztalfoglalósdit a felsőbb évesekkel, ám ezzel fáradnia ezúttal nem kellett, az ebédlőben jó ha öten voltak még bent rajta kívül. Csoda...
Beállt a nem túl hosszú sorba, majd mikor sorra került pici, fekete hajú konyhásnéni, aki önkényesen úgy döntött, hogy a kulcsán lógó plüss mókust elnevezi Alvinnak, adott neki egy tányér levest.
Elindult a szinte üres ebédlőben le vadászni egy asztalt.... És itt kép szakadás... Az író nem emlékszik arra a mozzanatra, aminek során ahhoz az asztalhoz keveredett, ahol becsapott a ménkű. Az is lehet, hogy a történés úgy kezdődött , hogy az ebédlő előtt találkoztak azzal a bizonyos valakivel (igen azzal a valakivel) és a jól megszokott módon a telefonjukkal megjelölték asztalukat, majd egy gyors taktikai pillantást váltva szét váltak és egyikük elindult a levesestálért, a másik meg megtálalt addig.
A sorok írója restelli ezt e hanyagságot.
A lényegre térve...
Az asztalnál ülve főhősünk az ablakon ki pillanatva érezte, ahogy depressziója erotikusan meg simogatja a vállát, tartós emberilények általi irritációt ígérve, ezt megfűszerezve egy kis rossz kedvvel és sírásra való fokozott hajlammal.
Az asztalnál ülő másik illető miután szedett magának a szedőkanalat szeretetteljesen átnyújtotta szemernyit (sze sze sze sze sze sze sze...) sem boldog társának, aki az eszköz után nyúlt. Tányérját csupán a biztonság kedvéért oda tolta a tálhoz, mert kételkedett abban, hogy képes lenne nem beáztatni a viaszosvásznat kertész levessel.
Miután a a kanál megmerítése kudarcba fulladt kezének nem feltűnő remegése miatt, társa tőle elég szokatlan módon, mondhatni gyengéden, kivette a kezéből a merőkanalat azzal a kommentárral.
- Teljesen szét vagy esve. - bókját követően szedett a másiknak, majd ismét tőle igen meg nem szokott módon egy kedves, majdnem lágy mosolyt küldött felé és elkezdett valamiről mesélni. Ami persze nem maradt meg a főhős fejében.
Sőt aznapról mára alig emlékszik valamire. Azonban arra az érzésre, ami azután a gesztus után és a mosoly miatt belenyilalt arra tisztán emlékszik. Mintha a mellkasa hirtelen felmelegedett és ezzel együtt elnehezült volna. Arra a nehéz lélegzetvételre. Arra, hogy a kinti idő már nem is volt olyan szar. A félhomály valahogy kevésbé volt szürke. És mindezt egy kibaszott tál leves felett ülve, ami még csak középszerűnek sem volt mondható...
Most hogy mindenki cukorbeteg lezárom ezt a kis részt.
És e sorok írója emeli a nem létező, de pont ettől divatos kalapját.
YOU ARE READING
Szeretni vagy nem szeretni? Ez itt a kérdés...
RandomÉrezted már azt hogy csak úgy a semmiből jön valami, mint egy villám csapás és ez a valami még akár az a bizonyos "sz"-betűs szó is lehet? Amit már csak azért sem mondasz ki, mert egyszer már megégetted magad, és félsz, hogy megint meg fogod, ha val...
