Szeretni vagy nem szeretni? Ez itt a kérdés...

Ki gondolta volna?...

...hogy a szívás az élet velejárója és az élet ahol tud megszívat.
Előző részben az író felvetett egy érdekesnek mondható témát is. Történetesen az előző románc történetét, ami nem volt olyan egyoldalú, mint a mostani.
Jelen esetben főhősünket teljesen más kétely mardossa. Most azért aggódik, hogy vajon az imádott leányzó hetero-e... Mert ha igen akkor igen kevés esély mutatkozik az "sz"-betűs szó kiteljesedésére. Nem mintha amúgy lenne, de na... Álmodozni szabad. Nem?
Csak nem éri meg...
Na de...
Még ezelőtt a dinoszauruszok korában is volt egy hölgy a hős számára, akit kitüntetett figyelmével... Verset írt neki névtelenül, álmodozott róla, segítette ahol tudta, kezét lábát törte érte. Aztán valahogy a névtelennek szánt versek mégsem maradtak azok, és itt kezdődött a bonyodalom, mert a végén bármennyire fájt is azzá vált az, ami olyan gyötrelmesen, de mégis szépen indult.
Mielőtt e sorok írója bele menne a történetbe fel tesz egy költői kérdést, mintegy segítve a történtek megértését.
A kérdés pedig:
Honnan veszed észre először, hogy nem vagy heteroszexuális?
Válasz:
*dobpergés* Beleszeretsz a legjobb barátodba. *ba dum tss*
Tehát a történet:
Egy napon a hős megunta azt, hogy az árnyékban munkálkodik, hogy legmélyebb érzelmeit tükröző rímek csupán üres frázisok, hisz nem fűződik hozzájuk személy és úgy döntött színt vall.
Azt gondolta az akkori kis okos fejével, hogy tiszteli annyira a másikat, hogy nem hazudik tovább. És valami azt súgta, hogy érzelmei célpontja sejti, mi folyik a kulisszák mögött.
Aznap át hívta barátját. Úgy érezte mintha a szíve a torkában táborozott volna le mert nem találta elég otthonosnak a mellkas üreget, ezért emigrált és most a határ átkelőn szobrozik.
Akkori legjobb barátja átjött, elvoltak, beszélgettek, nevettek.
Aztán egyszer csak hősünk becsukta szobája ajtaját. Ügyelt arra, hogy a zár halkan kattanjon, hogy lehetőleg csak ők hallják. Aztán megfordult és tekintetét az ágyán gubbasztó lányra szegezte. Lassan elindult felé, közben kardingánját vadul lerángatta magáról, aztán rá vetette magát a másikra, aki megszeppenve azt sem tudta mit kéne...
Elhitted mi? Te kis huncut.... Csak a kardingánig volt igaz.
Onnantól igazából csak annyi történt, hogy hősünk esetlenül leült kb. egy méterre a lánytól és mekegett-makogott egy sort. Aztán végül kinyögte, hogy valami fontos dologról kellene, gondolatban azonban hozzá tette, hogy "de nem muszáj", beszélniük. Erre a válasz egy rögtönzött szívritmuszavart idézett elő a torokban:
- Ha az amire gondolok, akkor ugyanarra gondolunk, de kezd te.
Az új fajta mélytorok után hősünk köpni-nyelni nem tudott. Aztán fél perc baszakodás után végül arra a megállapításra, jutott így magában, mint amit előző fejezetünk címeként e sorok írója szavakba öntött: "ha meg kell baszódni... "
Amint eme hangtalan szavak elhagyták elméjének lepcses száját vett egy mély levegőt és az imént említett bátorító szavakkal felvértezve ilyen intelegens mondattal állt elő álmai hölgyének:
- Meg vannak a versek? Tudod amiket írók. - a bólintást követően a hősünk vett még egy levegőt felkészülve arra, hogy ismét előhozakodik valami hasonló magasröptű szókapcsolattal....
Amit az író önnön lustaságára hivatkozva nem ebben a részben fog megosztani az olvasóval...