Larry OneShots

Írói blokk

Előzőleg megjegyezném, hogy az idő és az események nem helyesen követik egymást. Lehet, hogy a következő részekben is előfordul majd, hogy 2015-ben vagyunk, mégis Princess Parkban laknak a fiúk. Ezt figyelembe véve olvassátok a részeket. 

Újabb óra telt el. Újabb óra bármiféle értékelhető szöveg nélkül. Hetek óta tart ez az állapot. Nagyon nyomasztó, hogy amíg a fiúk életük szövegeit írják, addig én itt görnyedek a fehér asztal felett, eredmények nélkül. Igaz, szövegek nem jutottak eszembe, viszont már tudom, mik lesznek a következő tetkóim. Illetve még nem biztos, még meg kell beszélnem Louval. Először is szeretném magamra tetováltatni az első szavainkat egymáshoz. Rám kerülne a ,,Hi", rá pedig az ,,Oops". A többi tetoválás egyelőre még kérdőjeles, de Louis majd megnézheti őket, és választhat. Az eddig fehér fa asztal mostanra egy parkban álló fára hasonlít, amibe a párok belekarcolják szerelmük jelét, ugyanis firkák sokasága sorakozott rajta. Ehhez képest az összegyűrt papírlapokon értelmetlen szavak és mondatok tömkelege pihent a papíron arra várva, hogy más is láthassa és hallhassa őket valaki. Várva, hogy rajongók százezrei kiabálják őket egy arénában a koncertünkön, vagy otthon hajnali kettőkor az ágyon ugrálva, ezzel őrületbe kergetve minden körülöttük élőt. Várva, hogy kritikusok mondjál el róluk a véleményüket, vagy csak egy ismeretlen ember az utcán azt mondja, hogy „ez rossz". De sajnos ez a vágyuk sosem fog teljesülni. Kukába kerülnek, majd egy kis idő múlva már írójuk sem fog emlékezni rájuk. Ez a jövő várt ezekre a papírfecnikre is. Kissé megsajnáltam őket, de olyan jelentéktelenek, hogy nem tudom megtartani őket.

Éppen sikerült mindet kidobni, mikor Lou nyitott be a szobába. Nem szeretném, ha tudná, hogy nem sikerült semmit írnom. Utálok hazudni, és rögtön észre is veszi rajtam, ha megteszem. Viszont most muszáj. Tudom, hogy imádja a zenéket, amiket írok, és nem akarok neki csalódást okozni. Tudom, hogy segítene, ha elmondanám neki, de nincs szívem. Utálom, ha csalódik bennem.

-Szia, szívem. Mit csinálsz? Csak nem kész vagy egy újabb dallal? – kérdezte boldogan mosolyogva. Ezért. Ezért nem mondhatom el.

-Még ráfér pár simítás. – Hamisan mosolyogtam. Tudtam, hogy éjszakánként is fent kell lennem, hogy össze tudjak valami értékelhetőt hozni.

-Na, mutasd meg, hátha tudunk együtt segíteni rajta.

Basszus. Miért vagyok ilyen feledékeny? Mindig segítünk egymásnak, ha kész a dal. Apró kis dolgokon javítunk, zenét találunk ki alá, vagy bármit, ami javíthatja a dalt. Persze általában a fiúkkal ülünk össze, de előtte mi ketten mindig átnézzük a dolgokat. És most is segíteni akar. Persze hogy segíteni akar. Mindig szeretne. Ő a legtisztább szívű ember a világon. Persze kevesen tudják milyen is valójában. Sajnos a menedzsment nem igazán szereti mutogatni az igazi énünket, pedig szerintem azért jobban szeretnének. Lehet, hogy nem lennénk ilyen híresek, de sokkal jobban éreznénk magunkat a bőrünkben.

-Nem! – vágtam rá, talán túl gyorsan. Láttam az értetlenséget kiülni az arcára. Na, Harry, most mentsd magad, amíg lehet. – Úgy értem ez meglepetés lesz.

-Miért? Nekem írtad? – kérdezte, és szinte láttam a szívecskéket a gyönyörű tengerszínű kék szemei helyén.

-Igen. Persze, hogy neked lesz.

Kis beszélgetés után ki is ment, mondván „hadd fejezzem be azt a mesterművet". Fogalmam sincs mit kéne tennem. Nemhogy egy jó sorom nincs, amire építhetnék, de még minimum elképesztően jónak is kell lennie, hiszen Lou csak a legjobbat érdemli.

Az egész délutánt a szobában töltöttem. Azt hinné az ember, hogyha koncentrál, akkor sok minden eszébe jut. Ez nagyon nem igaz. A testem minden porcikája próbálkozott. Minden másodpercben Louis járt az eszemben, és egyszerűen nem tudtam leírni semmit, abból a csodából, ami ő maga. Este, mikor Boo lefekvéshez készülődött, bejött a szobába, és fürdésre utasított. Miután lefürödtem muszáj volt bemennem a hálószobánkba, hiszen tudom, hogy milyen nehezen alszik nélkülem. Kis kifli-nagy kifli pózban feküdtünk az ágy közepén. Persze Lou volt a nagy kifli, hiszen imád ölelni. Nem néznék ki belőle, de imád hozzam bújni bárhol, bármikor. Egész éjszaka szövegek jártak a fejemben, de semmi. Semmit nem tudtam kezdeni magammal.

Másnap délelőtt aztán rávettem magamat, hogy beszéljek Niallel. Niall mindig tud segíteni.

-Haver, tudod, hogy nem szeretem, ha valaki hazudik. elmondhattad volna neki, és akkor talán nem lennénk itt – dorgált meg, mint egy anyuka. Én tényleg nem bírtam tovább, és utat törtek a könnyeim. A tanácstalanság súlya nehezedett szívemre. Niall, mint egy jó barát, rögtön odajött hozzám, és nyugtatni kezdett. Ekkor nyitott be Liam.

-Hé, Harry, mi a baj haver? – kérdezte még mindig az ajtóban állva.

- NEM TUDOK ÍRNI! – Ezzel megint sírni kezdtem. Azonban nem számoltam a Li nagy teste mögött álló, sokkolt csöppséggel. Kis testével majdnem fellökte Liamet, miközben hozzám rohant. Niallt is arrébb tolta és azonnal az ölelésébe vont. Nem bírtam ki, a tanácstalanság és a szégyenérzet keveréke és Louis közelsége miatt kontrollálatlanul zokogni kezdtem.

-Sajnálom! Sajnálom! Sajnálom! – kántáltam miközben próbáltam elhúzódni a karjaiból, bármennyire is jó érzés volt ott. Jelenleg minél messzebb akartam tőle lenni, hogy ne lássam a csalódott arcát.

-Hé, shhh. Nyugodj meg, baby. Semmi baj – csitítgatott, és közelebb húzott magához, mint hittem, hogy lehetséges. Illata és erős karjai a testem körül egy idő után lenyugtattak, és már csak szipogtam és csuklottam. – Nézz rám! Harry, nézz rám! – emelte fel egy leheletnyivel a hangját, amikor nem néztem rá. Megint elkezdtek folyni a könnyeim, pedig nem akartam sírni, nehogy még nagyobbat csalódj bennem. – Shhh, sajnálom, nem akartam felemelni a hangom. Ne sírj, babám. Nézz fel rám. Kérlek – suttogta az utolsó szót, amikor még mindig nem mozdultam. Sóhajtott egyet, és gyengült a szorítása. Tudtam, hogy ha nem nézek rá, akkor el fog engedni, az pedig az utolsó dolog, amit szeretnék. Úgyhogy lassan felemeltem a fejem és belenéztem a most aggodalommal teli szemeibe. Lassan és gyengéden letörölte a könnyeim, miközben akkora szeretettel nézett rám, hogy sok kérdőjel jelent meg a fejemben.

-Most pedig elmeséled, hogy mi miatt sírnak azok a gyönyörű szemeid? – Nem tudtam mit kéne tennem. Végül kis gondolkodás után elmeséltem, hogy egyszerűen írói blokk hatása alatt állok. Hogy egyszerűen nem megy. 

-És miért sírsz?

-Én... nem akartam neked hazudni, de nem akartam csalódást okozni. – Alig mondtam végig a mondatot, máris a csodás ajkait éreztem meg a sajátomon. Eléggé össze voltam zavarodva, de sosem tudnám nem visszacsókolni. – Ezt miért? Most akkor... Mi?

-Sosem tudnál csalódást okozni. Mindig büszke leszek rád. Mindenkivel előfordul, hidd el.

Ezután másnap elutaztunk egy hétvégére. A menedzsment nagyon nem akart elengedni, de Lou ígért nekik valamit, illetve simán csak fogtuk magunkat és elmentünk. Én semmit nem tudtam erről az útról. Louis egy romantikus hétvégére vitt engem. Nem értettem az okát, de nem ellenkeztem. Bár őszintén. Ki ellenkezne? Miután hazaértünk, Louis a zeneszobába vezetett. Nem értettem az egészet, hogy miért kell odamennem megint. Végül leültünk a fotelbe és Louis mutatott egy dalszöveg részletet. Egyértelműen rólam szólt. Könnyek között hoztuk össze a dalunkat, az egymásban imádott dolgokról. Lou elmondta azt is, hogy azt mondta a menedzsmentnek, hogy az egyik leghíresebb dalunkat fogjuk megírni, ha elengednek.

Így, egy évre rá, rájöttem, hogy igaza volt. A „Little things" dalunk óriásit ment. Az emberek megőrültek, és még többen elkezdtekhinni bennünk. Noha lehet, sosem leszünk szabadok, de ez, és még sok dalunkőrzi magában az igaz szerelmünket. 

Köszönöm, hogy elolvastad!
Nagyon jól esne egy komment, vagy egy vote, ha tetszett.💙💚