𝒖́𝒈𝒚 𝒊𝒈𝒂𝒛𝒂́𝒏... | 𝑠𝑧𝑜𝑏𝑜𝑠𝑧𝑙𝑎𝑖 𝑑𝑜𝑚𝑖𝑛𝑖𝑘

𝒆 𝒊 𝒈 𝒉 𝒕 𝒉

A hűvös salzburgi éjszakába kiérve a könnyeimet már nem bírtam tovább visszatartani. Elsírtam magam, miközben kabátomat összébb húztam magamon.

El akartam tűnni onnan, felszívódni a föld felszínéről. Ismét előjött a múltamnak az a része, amire soha többet nem akartam visszaemlékezni. Újra előjött a fájdalom, amit pár éve éreztem. Azóta undorodom a testemtől.

A sírás annyira eluralkodott rajtam, hogy szinte fulladozva futottam minél messzebb a szórakozó hely közeléből. Nem akartam Dominik szemébe nézni és elmagyarázni mi is volt ez a kirohanásom. Utáltam a sajnálkozó pillantásokat, mert azok mindig egyfajta lekezelésnek tekintettem.

Egy közelben lévő padra leültem a folyó partján és egyik kezemmel megtámaszkodva a támláján engedtem szabadjára a még kikívánkozó könnyeimet.

Ahogy némileg csillapodott a sírásom, a folyó sodrását figyeltem. Erre a nyugodtságra volt abban a pillanatban szükségem.

Egy zsepit előhalászva a táskám mélyéről, letöröltem az elkenődött sminkemet az arcomról és kifújtam az orromat is.

Egyáltalán nem hibáztattam Dominikot a tettéért. Más fiú is hasonlóan cselekedett volna a helyében. Nem tudhatta, hogy a érintése mennyi rossz emléket tépett fel bennem. Ami miatt soha sem engedtem magamhoz közel.

Abban a pillanatban egy ismerős illat csapta meg az orromat. Bátortalanul oldalra fordítottam a fejemet és Dominik alakját véltem felfedezni. Rám sem nézve helyet foglalt velem és a Salzach foglalta le barna szemeit. Egy fekete pulcsit húzott fel előző szereléséhez, ami hihetetlenül jól állt szálkás testén.

Percekig némán ültünk egymás mellett, ő előre bámult, én pedig őt tanulmányoztam. Minden egyes négyzetméretét megfigyeltem a fiúnak. Pisze orrát, férfias álkapcsált és dús ajkait, amikkel nemrégen meg akart csókolni. Semmit sem akartam jobban, mint szenvedélyesen csókolózni az első olyan fiúval, akitől beleremegett a gyomrom is. Akitől hevesebben vert a szívem, és aki teljesen az ujja köré csavart egyetlen pillantásával.

- Gyere, hazaviszlek, nehogy megfázz! - nézett rám ki tudja mennyi idő után. Szemeiből kiolvastam a csalódottságot és szívesen eloszlattam volna a kételyeit, amiket az irányomban érzett.

Aprót bólintottam, majd mindketten felkelve a padról elindultunk. Ekkor éreztem meg igazán, mennyire fáztam. Ezt a fogaim összekoccanása is jelezte. Szerencsétlenül baktattam Dominik mellett, aki még nehezen ugyan, de céltudatosan lépkedett előttem. Csodáltam a kitartását, amiért egy hónap alatt sikerült a sérült lábát ennyire rendbe hoznia.

Egy perc sem telt el, amikor előhalászta farzsebéből a kocsikulcsát, megnyomta rajta a nyitó gombot. A közelünkben lévő fekete autó lámpái felvillantak, ezzel jelezve számunkra, hogy már nyitva is van. Könnyeim miatt nem igazán tudtam felmérni az autó márkáját, de nagyon nem is érdekelt abban a pillanatban. Dominik úriember módjára kinyitotta nekem az anyósülés felöli ajtót. Megvárta, míg beülök a bőr ülésbe és becsukta. Alig néztem körbe az alapvetően tiszta autóban, szinte azonnal helyet is foglalt mellettem. Arcáról semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni. Annyira tartotta a poker face-t, hogy zavart. Zavart, hogy nem láthattam dús ajkait önfeledten vigyorogni, pedig mindennél jobban vágytam erre. Meg szerettem volna ölelni és beszámolni neki, hogy kedvelem és nem az ő hibája az, hogy nem bízok benne.

- Merre laksz? - rám sem nézve nyitotta meg telefonján a térképet, én pedig lediktáltam neki a pontos címünket. Az utat néma csendben kezdtük meg, én pedig lopva a fiú felé pislantottam. Keze erősen szorította a kormányt, ebből arra következtettem, hogy bármennyire nem mutatja ki, nagyon fájt neki az elutasító viselkedésem. Viszont teljesen lenyűgözött ahogyan fiatal kora ellenére, magabiztosan vezet Salzburg utcáin.