𝒖́𝒈𝒚 𝒊𝒈𝒂𝒛𝒂́𝒏... | 𝑠𝑧𝑜𝑏𝑜𝑠𝑧𝑙𝑎𝑖 𝑑𝑜𝑚𝑖𝑛𝑖𝑘

𝒇 𝒊 𝒇 𝒕 𝒉

Próbáltam minél jobban elterelni a figyelmemet Dominikról. Nehéznek bizonyult a tervem, hiszen pár méterre beszélgettek az orvossal. Alapjáraton azt tudtam leszűrni a beszélgetésükből, hogy mosolyognak. Vagyis a két férfi mindenképp, viszont a betegről sütött a fájdalom. Megszabadult a nehéz gipszétől, de nem jelenti azt, hogy ezzel minden fájdalomnak vége. A gyógyulás csak ezek után kezdődik.

- Hilda! - szólt Herr Müller a mellettem ülő lánynak hirtelen, aki abbahagyva a gépelést kikucskált a nővérpult mögül. - Segítenél Herr Szoboszlainak eljutni a szobájáig?

Hilda ördögi mosollyal fordult vissza felém. Ekkor már sejtettem, hogy mit tervezett a ravasz kollégám.

- Szívesen megtenném Markus, de ezt nagyon be kellene fejeznem - hosszú ujjaival a monitor felé mutatott. Arcomat már akkor a tenyerembe temettem, és tudtam, hogy nem fogom megúszni azt, hogy találkozzak Dominikkal, ráadásul elég szorosan. - De Alexa úgyis előbb érkezett, és rettentően unatkozik - az a gonosz nőszemély ismét rám nézett egy győztes mosollyal.

Nem tehettem mást, azonnal felpattantam a székemből, miközben Hilda felé villamokat szórtam szemeimmel. Zavartan vigyorogva kicsit belerúgtam a székébe, ahogyan elhaladtam mögötte és a kíváncsi hármashoz értem.

- Guten Abend! - biccentettem feléjük zavartan. Herr Müller hasonlóan üdvözölt, félmosollyal arcán. Az ismeretlen férfi ugyanolyan kifejezéssel vizslaltott mint az orvos. Viszont ott volt Dominik, akivel rengeteget beszélgettem abban a két napban, főleg Instagramon. Rengeteg mindent elmondott nekem az életéről, a szenvedélyéről. Meggyötört arcán abban a pillanatban mintha egy aprócska öröm suhant volna át, ahogy meglátott. Szemei csillogást tükröztek, dús ajkai pedig mosolyra húzódtak. - Szívesen segítek bármiben!

- Kísérd el a beteget a szobájába! - a doki utasítását már éppen szerettem volna teljesíteni, amikor Dominik megszólalt az ismeretlen férfibe kapaszkodva.

- Az apukám majd segít nekem - nézett a férfire. Tehát az édesapja... - Nem hagyhatom, hogy egy ilyen szép lány engem cipeljen! - ahogyan kimondta szavait, mélyen belenézett a szemembe egy eszméletlen szép mosollyal együtt. A gyomrom egy pillanatra összeszorult tettétől, valamint a levegő is egyre melegebb lett körülöttem.

Dominik és az édesapja elbattyogtak a már ismert szobáig, mi pedig követtük őket az orvossal. Ahogy beértünk a terembe, a fiút segítettem az édesapjával befektetni az ágyba. Egy párna segítségével felpolcoltam a sérült lábát, hogy enyhítsem a kényelmetlen érzését. Az orvos tanácsára egy fájdalomcsillapítós infúziót akasztottam fel a tartójára. Bátortalan mosollyal nyújtottam a beteg felé a kezemet, Dominik pedig azonnal hatalmas tenyerét belehelyezte az enyémbe. A branült már rutinosan szúrtam bele férfias kezébe, ami egy enyhe torzulást eredményezett kissé borostás arcán.

- Herr Szoboszlai, a holnapi nap folyamán elküldetem a nővérekkel a zárójelentését, utána pedig elhagyhatja a kórházat! - Herr Müller szavaira azonnal felkaptam a fejemet. Dominik máris elmegy? Arcomon átfutott némi döbbenet, öröm és egyben egy kicsi csalódottság is. Nem számítottam rá, hogy a kezelőorvosa ilyen hamar elküldi haza, de nyilván a kórháznak szüksége van a helyeire, Dominik pedig hamar fel fog tudni épülni. Bár nem ismertem még annyira, tudtam, hogy az akaratereje bármit felül tud múlni. Nem akartam azonban, hogy elmenjen. Féltem, hogy a pár napja kialakított kapcsolatunk a kukában fogja végezni. Hiába tagadnám, ez a férfi vonz, bármennyire nem akarom. - Ne nagyon járkáljon mankó nélkül, ne erőltesse semmiképp. A fájdalom csillapítóit pedig felírattam magának, csak ki kell őket váltani. Reggel és este vegyen be belőlük egyet - Markus nagyon gyorsan ledarálta az információkat, bár én mindent meg tudtam jegyezni. Nem egyszer hangzottak már el a szájából hasonló mondatok a betegei felé. - Két hét múlva pedig várom a kontrollon! - búcsúzkodott már, kezében a papírjaival. - Gute Nacht! - azzal el is hagyta a kórtermet, hármunkat hátrahagyva.