𝒖́𝒈𝒚 𝒊𝒈𝒂𝒛𝒂́𝒏... | 𝑠𝑧𝑜𝑏𝑜𝑠𝑧𝑙𝑎𝑖 𝑑𝑜𝑚𝑖𝑛𝑖𝑘

𝒔 𝒆 𝒄 𝒐 𝒏 𝒅

Nem kaptam hasonló üdvözlést a betegtől, csak egy unott, bár egyben szomorú pillantást. Volt valami megvető ebben az emberben. Mintha nem igazán lettem volna neki szimpatikus.

Nem törődtem vele. Sok hasonló szituációba keveredtem már, amióta a kórházakban dolgozom. Amikor a gyakorlatomat végeztem a szakmai bizonyítványomhoz, akkor is számtalan beteg lenézett. Mintha én tettem volna őket a kórtermek rabságába. Pedig én, mindenféle önzőség nélkül szerettem volna a napjukat megszínesíteni. Még akkor is, ha ők megvetettek. Felesküdtem, hogy amíg az egészségügyet szolgálom, addig bármit megteszek az emberek gyógyulásáért.

A fiú külseje teljesen megbabonázott. Mintha a tökéletes férfi ideált állították volna elém, külsőleg. Megtetszett, úgy, mint még soha senki.

Szívem hevesebben vert, a hasam pedig görcsbe állt attól, ahogy csodálatos barna szemei lelkemig hatoltak.

- Hogy érzi magát? - törtem meg a közénk beállt kínos csendet. Hangom mintha kicsit megremegett volna, de igyekeztem nem teljesen elolvadni tőle.

Másodpercek elteltével sem kaptam választ, csupán résnyire elnyílt ajkakkal és félig felhúzott szemöldökkel nézett rám.

Ez kezd egyre kínosabb lenni...

- Ön szerint hogy vagyok? - végre megszólalt, ám a kedves hangnemet egyáltalán nem lehetett érzékelni a kérdésében. - Megműtötték a lábamat, és egy darabig elfelejthetem a futballt is.

- Tehát focizik? - érdeklődtem, miközben cseréltem ki a már lefolyt infúzióját.

- Igen - szemeivel folyamatosan az én cselekedeteimet figyelte. - Elég sok munkát öltem bele abba, hogy odáig eljussak, ahol most vagyok, úgyhogy nagyon rosszkor érkezett ez a sérülés.

Dórival mindig volt egy elméletünk a focistákkal kapcsolatban. Ő sokat ismert a különböző pesti csapatokból, így rálátást kapott erre a dologra. Egy futballista rengeteg pénzt keres, legyen bárhol a világon, ezáltal bármit megtehetnek. Így mi azt a kijelentést tettük, 18 évesen, hogy bármi történik, mi soha sem dőlünk be egy labdarúgónak.

Dominikon is éreztem valami hasonlót, viszont nem teljesen. Nem értettem őt.

- Tudok segíteni valamiben? - álltam mellette szerencsétlenül, várva azt, hogy hátha menekülhetek már onnan. - Mosdóba kísérni vagy hasonló?

- Nincs szükségem semmire. Csak pihenni szeretnék!

- Rendben - indultam meg az ajtó felé, de még mielőtt kiléptem volna visszapillantottam. - Vacsoránál találkozunk - azzal el is hagytam a kórtermet.

Folytattam utamat a többi rám váró beteghez. Volt olyan, akinél csak infúziót kötöttem, vagy tisztába tettem. Kicsit eltereltem a gondolataimat a napi teendőimmel.

Egy pillanatra sem tudtam megállni, hiszen valakinek mindig szüksége volt rám. Időt sem hagytak nekem arra, hogy egy pohár vizet megigyak. Ezzel a munkával nem leszek soha sem hidratált.

Eljött a vacsoraidő, amikor elvállaltam az ételek előkészítését. Egy tolókocsira pakoltam a tálcányi ételeket, amik bármennyire nem néztek ki gusztusosan, szívesen megettem volna.

Hatalmas sóhajjal indultam el a beosztott folyósórészemre. Akkorra már teljesen elfáradtam, a munkaidőm vége pedig nagyon messze volt még.

Mosolyt erőltetve magamra, léptem be egy kedves idős nénihez. Szívesen elhallgattam volna a sztorikat az unokájáról, de sietnem kellett.

Direkt utoljára hagytam a titokzatos focistát, aki az agyamban folyton megjelent az első találkozásunk óta. Valami vonzott benne, meg akartam ismerni.