Bloody Angel - Yoonmin FF.

Prológus 1.

Alig két évtizede, amikor még Dél-Koreát három nemzetség alkotta. Egymás ősi ellenségei. Az Angelblood-ok, a Shadow spirit-ek, és az emberek.

Talán nem cseng ismerősen az a két furcsa név? Kíváncsi vagy, kik is ők? Egye fene, elmesélem neked. Hiszen mi másért is vagyok itt, minthogy tájékoztassalak a legfőbb tudnivalókról.

Az Angelblood-ok:
  Az Angelblood nemzetség messze híres volt békességéről. A konfliktusokat, amikbe keveredtek, próbálták a legbarátságosabb, legmegértőbb módon elintézni, de a harcokban, csatákban mindig a legtöbb erejüket beleadva, derekasan helytálltak az ellenséggel szemben.

Most lehet, elgondolkodtál, hogy esetleg disszociatív személyiségzavarban szenvedtek-e, de nem helyes a feltevésed. A mi drága angyalkáinknak ez teljesen megszokott volt az életükben. Tehát talán jobb is lenne, ha nem szólnék bele annyit és inkább folytatnám a regélést.

  Minden Angelblood nyakába egy arany nyakláncot raktak, mikor megszületett. Ez az összetartás jeleként hordták. Két lénynek sohasem volt ugyanolyan a medál a láncon, mindenki saját formával, vagy mintával rendelkezett.

Ez aranyos, nem? Akár egy barátság nyaklánc, amit az emberek közt a lelkitársak használnak és hordanak, itt viszont teljesen más jelentése van. De mostmár gondolom tényleg eleged van abból, hogy minden bekezdés után papolok, szóval inkább gyorsan tovább is mennék a meséléssel. Meg aztán nehogy elüldözzelek a folytonos csacsogásommal.

  Kinézetük nem sokban különbözött az emberekétől: csak két hófehér angyalszárnyat tudtak megjeleníteni, a két felső szemfogukat megnöveszteni, és a szemük a sötét csokoládébarnáról lilára változott, ha szerelmesek voltak.

No de hopp, vissza is az előbbire. Gondolom, nem sejted, hogy minek is kellett a szemfogukat megnöveszteni?

  Minden Angelblood életében egyszer, tizennyolc éves korában eljön az az időszak, amikor három napig csak vérből szabad táplálkozniuk. Ez a felnőtté válás egyéni szertartása. Maguk között Vérszomjú estéknek is szokták hívni, hiszen nem tudják - és nem is szabad - visszatartani a vér utáni sóvárgásukat. Ezt hasonlóan a vámpírokhoz, ki kell szívni egy testből. Méghozzá abból a testből, akit a legjobban szeret a lény.
Mert annak a vére a legédesebb.

Kis édesszájú angyalkák... törékenyek, mégis erős lelkűek, s a megírt sorsuk minden pontját betartják, még ha bele szakadnak is.
De van egy kivétel... aki nem követi az utasításokat. Egy kivétel, aki nem fogadja el azt, amit az élet szánt neki a jövőben. 

A monda úgy tartja: egyszer eljön ez az ember, aki a gyakran emlegetett -kivétel- szócskával lesz megáldva, aki megváltást és békességet hozhat, aki megváltoztathatja a világot.

De a mondának van egy rejtett része. Az utolsó mondatok egyike, mely a népköltészet és a sokféle módosítás miatt lemorzsolódott már a történetről.
Erről a mondatról már aligha tud bárki is mesélni pár szót.

„Az ellenség, mely barátként segített, megkapja jutalmát, s a két szimbolikus test idővel egyesül."

A Shadow spirit-ek:
  A Shadow spirit nemzetség az Angelblood-okkal ellentétben rendkívül durva nép volt. Ugyan egymásban nem tettek kárt, az ellenségeikben annál inkább.
Hegyes alsó és felső szemfogaik segítségével sebesítették meg áldozataikat, a legtöbb vért kiszívva belőlük. Ez afféle táplálékként is szolgált nekik, hiszen az Angelblood nép vére rendkívül ízletes volt számukra.

  Emberi alakkal, fakó, fehér bőrrel, sötét hajjal és eltüntethető, koromfekete szárnyakkal rendelkeztek. Legtöbbjüknek zöld szeme volt, ritkán találhattak köztük kék, esetleg barna színű írisszel rendelkező egyént.

  A szeretetet nehezen tudták kimutatni. Rendkívül magukba zárkózóak voltak, csak egy, esetleg két olyan barátjuk volt, akikkel mindent megosztottak, de a tiszteletet egymás közt soha nem mismásolták el.

Igen. A Shadow spirit-eknél az egymás iránti megbecsülés és alázat nagyon fontos szerepet játszott az életben. Talán még jobban megadták a másiknak a tiszteletet, mint ahogy Dél-Koreában szokás.

  Tizenhat évesen minden fiú fegyvert kapott, hogy harcolni tudjon az ellenségekkel. Csapatjaikban kötelező volt benne lenni, különben a család vérére hoztak volna szégyent. A csaták után hazatérhettek, de mindig - az emberek és az Angelblood-ok számára nem hallható - síp jelzésre hamar indulniuk kellett.

  Akár utálták, akár szerették; a Shadow spirit-ek a sorsukon nem tudtak változtatni.

  Drámai befejezés, nemde? Úgy érzem, most elég ennyit tudnotok. Ha esetleg még valami fontos lenne, ígérem, nem feletkezem meg rólatok és beszámolok nektek azokról. Viszont most menjünk is tovább a történetben, illetve kísérjük figyelemmel két csöppség életét, s növekedésének folyamatát.

———————••••

16 évvel ezelőtt:

Nemzetségek háborúja. Mindenki ezt hajtogatta. Az emberek elkezdték üldözni az Angelblood-okat, és a Shadow spirit-eket. Menekülniük kellett...

  A családok a házakban már nem tudtak elbújni, mert felgyújtották azokat. Valamennyien a hátsó ajtón rohantak ki, ki-ki óvva fogva gyermeke kezét.

  A pár hónapos Jimin viszont valahogy elkeveredett. Egy nagy tölgyfa tövében ült, miközben kíváncsian nézegette csillogó, gesztenye barna szemeivel az előtte történő dolgokat.
Félt egy kicsit.
Nem értette, miért futott el mindenki az erdő felé és miért hagyták el a saját házukat. Igazából nem is tudta, hogy ő mit keres itt. Hiányzott valami... az anyukája édes, álomba ringató ölelése. Arra vágyott most igazán...

  Elpityeredett. Nagy szemeiből gyorsan folytak a gyémánt cseppek. Nem akart itt lenni egyedül.

  Hirtelen azonban két kart érzett maga körül, amik átfogták őt. Jimin egy pillanat alatt abbahagyta könnyei hullajtását. Nem tudta, ki van mögötte, de nem bújt ki a meleg öleléséből. Olyan nyugtató volt... Behunyta szemeit, és jólesően beleborzongott a kar gyengéd érintésébe. Erre hirtelen a kéz tulajdonosa megrettent, majd elhúzódott tőle.

  A kis Jimin lebiggyesztette ajkait. A kar már nem fonta körbe apró testét. Többet akart még. Megfordult, és a meglepettségtől még félni is elfelejtett. Egy nála talán pár évvel idősebb Shadow spirit állt előtte. Sötét haja, barna szemei és egy bársonyos, pihetollakból álló, kis fekete szárnyacskája volt.

  Hosszú ideig csak nézték egymást. Jimin elveszett a sötét szempárban, úgy érezte, olyan gyönyörűt még nem látott soha. Elvarázsolta őt.

- Chimchim! Hát itt vagy! Úgy aggódtunk érted! - Egy nő és egy férfi szaladt Jimin felé. Kisírt szemeik a szeretetet tükrözték, amit gyermekük iránt éreztek. De Jimin nem szakasztotta el szemét a Shadow spirit-ről. Sosem látott még egy ellenséges lényt közelről. Viszont ahogy a sötét hajú észrevette a kisebb szüleit, elbújt a tölgyfa mögé, és onnan leste a mostmár boldog Angelblood szülőket és gyermeküket. Ő is ilyen szerető, és gondoskodó családról álmodozott... nem tudta, hogy neki miért nem lehet ilyen.

  Szomorúan nézett az apró Chimchim után. A kisebb ugyanezt tette. Apja válla fölött pillantott vissza könnyáztatta arcocskájával a fiú felé. Nem ismerte, de azt érezte, fontos számára ő. Hirtelen ötlettől vezérelve, kicsit szenvedve, de leküzdötte magáról arany nyakláncát, melynek medálja egy apró holdat formázott, benne egy kicsiny csillaggal. Nem törődött a szülei ellenkezésével, és elhajította a Shadow spirit felé. Ajándéknak szánta neki, ha már többet nem láthatja.

  Az idősebb lassan előmerészkedett a fa mögül, s odaszaladt a nyaklánchoz. Felvette, markába zárta, majd szívéhez rakta összefonódó ujjacskáit. Ő emlékezni fog örökkön-örökké a pici Jimin-re...