Utazásom egy zsoldossal-Egy amerikai hős naplója

7. fejezet: Az ismeretlen sziget

1776. október 2., Ajaccio

Eddigi legfájdalmasabb ébredésemben volt részem, pedig volt egy pár olyan is. A hajó megrázkódott, olyan mintha megtámadtak volna minket. Az ágyamról leestem és neki csapódtam a hajó oldalának. Fegyverem a földön feküdt. Felálltam nehezen, felpróbáltam venni, de egy újabb földrengés a hajó belsejében megakadályozta.

Lassan úgy éreztem a jármű sem bírja sokáig ezt a sok megpróbáltatást. Ne nekem legyen igazam. Felvánszorogtam a tatra, de nem azt a látványt nyújtotta, amire számítottam. Sehol egy ellenséges fregatt, se semmi más, csak egy szárazföldi part, valami sziget. Még nem kellene oda érnünk, valami hiba van a számításban.

A többiek is feljöttek megnézni mi a fene történt, de senki sem szólt egy szót sem, nem volt hangzavar, nem volt káromkodások. Csak elfogadták, felmérték a helyzetet és munkához láttak. A kormányos a végén elaludt vagy megsérült, nem tudják pontosan mi is történt. Necker mutogatott, magyarázott, amit ilyenkor egy vezetőnek illik tenni.

Odamentem hozzá, aki a térképet tanulmányozta. Valószínűleg a kapitányi kabinból hozta, ahol ilyenek s mi egymás van. Még sosem voltam ilyenbe, hiába voltam sok helyen, saját vízen úszó járművem még sosem volt.

-Sikerült kideríteni hol vagyunk? -kezdtem a beszélgetést egy lényegre törő kérdéssel, míg ő elmélkedve nézte a nehéz olvasmányt. Térképet olvasni nehéz, csak keveseknek adatott meg ez a tudomány.

-Igen, Franciaország alatt vagyunk egy szigeten, amit az országomban lakatlannak tartanak már egy ideje. Mikor még éltek itt Ajaccio-nak hívták, most már csak l'île à personne nevezik.

-Tudjuk folytatni az utunkat?

-Kell egy kis pihenő a legénységnek és még a hajómat is rendbe kéne hozni, valamint a kormányosunk is kidőlt. Ilyen állapotban nem tudunk még útra kelni.

-Hány nap pihenőt kéne tartanunk?

-Maximum egy hét, de lehetséges, hogy kevesebb. Minden attól függ, hogy mi található ezen a szigeten-feleli lezárásképpen Jacques és megindult a dolgára.

Én kértem tőle három derék matrózt, a legharciasabb készeket és elmentem felfedezni a szigetet, hogy mi található itt. Hoztunk magunkkal fegyvereket a biztonság kedvéért, hogyha ellenséggel vagy bennszülöttekkel találkoznánk, ne legyünk áldozatok. Elköszöntünk a többiektől és élelem vagy víz reményében útnak indultunk.

Nem tudom mennyi idő telt el, egy olyan fél órára tippelnék. Ez idő alatt csak sétáltunk ugyanazon a dzsungeles tájon, semmi nem változott. Szereztünk élelmet, de vizet sehol sem. Egy kicsit lepihentünk és azt rebesgettük, hogy visszaforduljunk, mikor egy álomszerű, gyönyörű hangra lettem figyelmes.

Pontosan. Vízcsobogás. Szóltam a többieknek és gyorsan odarohantam, ők peidg követtek. Egy nagyobb bokor takarta el az ámulatba ejtő látványt. Egy vízeséshez érkeztünk. A magunkkal hozott vödröket megtöltöttük, majd felemeltük a nehéz csodát. Az élelmet, ami nagymennyiségben banánból állt, beletettük a táskákba.

Mikor mindenki készen állt, elindultunk visszafelé a sok zsákmánnyal. A visszavezető utat nehezebb volt megjárni, mert hozott szükségeleteink akadályoztak minket, de legalább boldogok voltunk, mert nem fogunk meghalni. A többiek énekeltek, néha én is beszálltam. A legrosszabb helyzetből is ki lehet hozni a legjobbat, ha úgy állunk hozzá.

Körülbelül 1 órát lehettünk el, az alatt mennyi dolog meg tud változni. Nem számítottunk arra, ami a hajónál fog várni minket, legalábbis nem erre. Senki nem várt vissza minket, csak az, amivel ide sodródtunk. Mindenki más eltűnt. Csodálkozó arcokat láttam magam mellett, valószínűleg én is így festettem.

Lábnyomokat, jeleket, valami nyomot kerestünk, valamin, amin elindulhatunk. Valami zajt hallatunk a távolból. Az egyik társam elindult a hang nyomába, mi követtük őt. A leveleket letépkedtük mi utunkba került, de észrevettem egy kötelet. Gyorsan visszarántottam az előre haladt tengerészt. Egy nyíl fúródott a fába, majdnem eltalálta, ha nem húzom vissza.

-Vigyázzatok, tele van csapdákkal ez a hely-mondta nekik, ők köszönetet mondtak.

Rövidesen folytattuk utunkat minden csapdát kikerülve. Egyszer egy ügyetlenebb mozdulat hatására az egyik matróz vállába fúródott egy nyíl. Próbáltuk le fektetni és elszorítani a véráramlatot, de késő volt. A nyílban található méreg gyorsan hatott, semmit sem tehetünk, hogy meg mentsük. Már csak hárman maradtunk.

Tisztességesen eltemettük. A fejlécére csak a gúnyneve került fel, mert senki sem tudta az igazit. „Csülök Született: Ismeretlen Meghalt: Most". Ezt írtuk rá. Néhány perc néma csendben álltunk meg előtte, majd tovább indultunk. Több időt nem vesztegethettünk erre, akik életben vannak azokat kell megmenteni.

A zaj elhalkult, már csak az erdő susogását hallottuk. Mindenki alaposan figyelt, de semmi. Tovább indultunk arra, amerről utoljára hallatszott. Nemsokáig jutottunk el, mert észrevettük, hogy eltévedtünk. Minden ugyanúgy nézett ki. Fogalmam sincs merről jöttünk, vagy hogy merre tartunk. Tán mind bohócok vagyunk, vagy csak átutazók.

Füst látszott a távolból. Biztos ott vannak a társaink.