Rettegésből szerelem

9

MinDenki sokkolva nézte a jelenetet a megfigyelőszobából. Bakugoék még mindig hevesen csókolóztak a pálya közepén. Levegőhiány miatt szétváltak, de látszott rajtuk, hogy tovább akarnak menni. Ezúttal Deku támadta le Bakugo ajkait, és fordított a helyzetükön. Most ő volt felül, és elkezdte egyre feljebb tolni Bakugo pólóját.

Már majdnem levette róla a pólót, amikor megjelent All Might és félbeszakította őket.

-Fiatalemberek! Ez nem illő közösségben, mindenki szeme láttára.

Bakugo körbe nézett, és realizálódott benne, hogy letámadta (írói megj.: tudjátok hogy értem) Dekut a harctér közepén. Teljesen elvörösödött, és ahogy ezt Deku is meglátta, akkor nézett ő is körbe, majd ő is vörös lett.

-E-El-Elnézést kérünk, A-All Might... - dadogta Deku, majd felállt, és a kezét nyújtotta Bakugonak.

Bakugo viszont nem fogadta el a kezét, csak bámulta, és elkezdtek folyni a könnyei. Deku nem értette, hogy mi történhetett, de tudta, hogy Kacchan soha nem sírna a többiek előtt csak úgy, ezért leguggolt mellé, megölelte, és a fülébe súgott.

-Mi a baj? - kérdezte.

Bakugo csak megrázta a fejét, ezzel jelezve, hogy ezt nem itt akarja megbeszélni. Midoriya értette a célzást, úgyhogy lassan felállt, Bakugoval a kezében, majd elindult a koli felé.

A többiek nem értették, hogy mi történik, ezért közben kijöttek a megfigyelőből, és csak néztek utánuk.

A koliban Deku felvitte Kacchant a saját szobájába, lerakta az ágyra és el akarta engedni, hogy leüljön mellé, de nem engedte el. Még erősebben szorította magához és megállíthatatlanul elkezdtek folyni a könnyei, és keservesen sírt. Nem is lehet sírásnak nevezni. Zokogott. Deku csak magához szorította, simogatta a hátát, és csitítgatta. Mikor már több perce így ültek, és még mindig nem csillapodott a sírása, Deku eltolta magától, az állánál fogva felemelte a fejét, és belekezdett.

-Kacchan. Fejezd be a sírást. Nézz a szemembe, és mondd el, hogy mi a baj. Ha nem tudom mi az, akkor nem tudok segíteni. - bátorítóan mosolygott rá, és rátette a kezét az arcára és a hüvelykujjával, körkörös mozdulatokat kezdett leírni, ezzel simogatva az arcát. Bakugo belesimult a tenyerébe, majd lassan elkezdte nyitogatni a szemeit, amik még könnyesen is gyönyörűek voltak Dekunak. Vett egy mély levegőt, abbahagyta a sírást, és belekezdett.

-Mikor nyújtottad a kezed, hogy felsegíts... Az arra emlékeztetett, amikor egyszer leestem arról a fáról, és odajöttél segíteni nekem. Azok az idióták, akiket a barátaimnak neveztem, csak röhögtek, de te... Te, akit mindig bántottam, odajött és megkérdezte, hogy jól vagyok-e. De én csak ellöktem a kezedet és idiótának neveztelek, amikor te voltál az egyetlen, aki mindig figyelt rám, és segített... Akkor is, ha mindig elutasítottam a segítséget. Te mindig ott voltál, mindig számíthattam rád, és nem tudsz róla, de... - itt kicsit megállt, mintha fontolóra venné, hogy elmondja-e. - mindig nagyon jól esett az, hogy valaki felnéz rám, és szeret engem. És amikor megláttam a kezedet, ahogy felém nyújtod, szerintem abban a pillanatban jöttem rá, hogy mit tettem. Évekig bántottalak Deku. ÉVEKIG!!!! De te csak jöttél utánam... Soha nem fogom tudni elégszer megköszönni neked, hogy még így is szeretsz és velem vagy. - itt megint feltörtek a könnyei, és nekidőlt Deku mellkasának, aki csak szótlanul átölelte.

Neki is legördült pár könnycsepp az arcán, de nem foglalkozott velük, csak belefúrta a fejét, szerelme puha, karamell illatú hajába.

Másnap reggel egymás karjaiban ébredtek. Csütörtök reggel van, szóval menniük kell a suliba. Még mindig az előzőnapi edzés mocska volt rajtuk, mert nem fürödtek, csak elaludtak. Deku ránézett az órára. 6:30. Elkezdte ébresztgetni Kacchant, hogy még le tudjanak fürödni.