Rettegésből szerelem

14

~Nem szoktam ide írni, de szerettem volna tisztázni, hogy ez a fejezet, csak Bakugoról fog szólni. Arról, hogy hogyan éli meg ezt az egész helyzetet, illetve arról, hogy milyen változások történnek az életében a szakítás miatt. Illetve az ő szemszögéből látjuk, majd a fejezetet. Jó szomorkodást ☺️~

Mikor kimondta, hogy végzett velem, a szívem végleg összetört. Tudtam jól, hogy nem gondolta komolyan, de irtózatosan fájt. Nem sírtam. Akartam, de nem tudtam. Deku a földön reszketett és ömlöttek a könnyei. Oda akartam menni hozzá és átölelni, hogy megnyugtassam, de a színjáték miatt nem lehetett. Legszívesebben ordítottam volna, de helyette csak odalöktem egy "Tch"-t és feltrappoltam a szobámba. Ahogy felértem, bevágtam az ajtót, nekidőltem és lecsúsztam a földre. Ekkor tört el az a bizonyos mécses. Ordítottam. Nem érdekelt, ha meghallja valaki. Csak ordítottam és ordítottam. Torkom szakadtából. A könnyeim patakokban folytak.

Nem tudom mennyi ideig ülhettem az ajtó előtt. Lehet, hogy órákig, de lehet, hogy csak pár percig. Bármennyi idő telhetett is el, arra eszméltem fel, hogy valaki kopogott. Jelen esetben valakik kopogtak.

-Bakubro! Jól vagy? - kérdezte Kirishima.

-Nem akarunk zavarni, de aggódunk miattad - mondta Mina.

Először nem tudtam mit csináljak, de végül ajtót nyitottam. Mikor megláttak, sajnálkozva néztek rám. Ahogy a szemükbe néztem, ismét megindultak a könnyeim, és ezt látva, mind egyszerre öleltek meg. Úgy kapaszkodtam beléjük, mintha az életem múlna rajta. Sosem mutatom vagy mondom ki, de nagyon fontosak nekem. Mikor nagyjából sikerült lenyugodnom, bekísértek, leültettek az ágyra, majd ők is elhelyezkedtek.

-Elmondod mi történt? - kérdezte Mina, a többiek biztatóan néztek rám.

Vettem egy mély levegőt és megráztam a fejem. Nem mondhattam el nekik, hogy csak színjáték volt és, hogy Felemás pofa zsarol minket.

Csak értetlenül néztek rám, de tudomásul vették, hogy nem akarom beavatni őket, így inkább ejtették a témát. Tudom, hogy szarul esett nekik, hogy nem mondtam el, de Dekut nem sodorhatom bajba.

Megpróbálták elterelni a figyelmem. Mindenféle hülyeséget meséltek. Megnevettettek. Csak nagyon kevesen képesek erre. Nem azért, mert nem tudok vagy nem akarok nevetni. Hanem azért, mert nem engedek sok embert annyira közel magamhoz, hogy meg tudjanak nevettetni.

Éjszakára is maradtak. Kijátszották a rendszert. Takarodóra a szobájukban voltak és kivárták, amíg Aizawa-sensei minDenkihez benézett, majd fogták a cuccaikat és átjöttek hozzám. Nagyon jól esett, hogy törődnek velem. A legtöbben letesznek rólam, miután megtudják milyen a személyiségem. De ők akkor is ott maradtak mellettem, amikor én nem akartam, hogy ott legyenek.

Nem bírtam aludni. Állandóan Deku járt a fejemben. Abban az egy hétben, amíg együtt voltunk, mindig együtt aludtunk. Annyira hozzászoktam, hogy már nem hiszem, hogy el tudnék nélküle aludni. Egész éjjel csak forgolódtam.

Reggel hulla fáradtan sétáltam a suliba, oldalamon a négy hülyével. Mikor beértünk, egyből Dekut kerestem a tekintetemmel, de nem láttam sehol. Csalódottan vágódtam le a helyemre. Becsöngő előtt pár perccel láttam meg azt a bizonyos zöld hajkoronát. Halványan elmosolyodtam. Nem tartott sokáig ez az öröm, ugyanis rögtön megjelent mellett a Felemás pofájú. Átkarolta a derekát, mire Deku megrezzent. Mérhetetlen dühöt éreztem. Legszívesebben laposra vertem volna azt a kis faszt, de nem lehetett. MinDenki érdeklődve nézte őket, kivéve Mináék. Ők körém gyűltek, és arról kérdeztek, hogy ez meg mi.

-Nem tudom. Gondolom tegnap ő vigasztalta.

Deku szomorúan nézett rám, de nem időzött sokáig rajtam a tekintete, ugyanis IcyHot rászorított a derekára, gondolom figyelmeztetés képpen.