A Szalmasapkás

Part3

Már két éve történt, hogy megmentettem Szalmasapkást. Azóta nem történt semmi említésre méltó, persze az élet nem ált meg. Legnagyobb örömömre pedig az szolgál, hogy kijelenthetem nem érzek semmit Szalmasapkás iránt. Ez pedig teljesen biztos! –gondolkodom az élet különböző, rejtélyes dolgain egy kisebb étteremben. A bárpultnál ülök előttem egy üres tányér, amiben onigiri maradványai találhatóak. Kezemben pedig egy pohár, amibe néha-néha beleiszogatom. A legénységem tagjai szigeten kóvályognak, néhányan beszerzik a szükséges ellátmányt a következő útra, vannak, akik csak egyszerűen szétnéznek, esetleg elmennek szórakozni valamivel, amit eddig még máshol nem láttak, engem pedig kicsit sem érdekel.

A pult másik oldalán tartózkodó egyén, aki a kiszolgálásért felel, elveszi előlem az üres tányért, és letörli a pultot. Én pedig még egy ellenséges hajó embereitől elkobzott papírt vettem elő. Kiterítem az asztalra és elkezdtem tanulmányozni a térképet. Egy szigetet véltem felfedezni rajta, de a lényeg valószínűleg a jobb felső sarokba írt szöveg lesz:

A nagy Ulwal kalózok kincse vár rád.
Egy szigeten, amit csak egy pár lát.
Különös egy pár, kikhez kincs jár.
De e kincset nem könnyű megszerezni ám,
Veszély a veszély hátán!
Ha minden megpróbáltatást kiáll e különös pár
Talán megtalálják e 100 éves rejtély aranyát!

Ez így eddig szép és jó, de még is hol van ez a sziget, és mit ért azalatt, hogy különös pár? – sóhajtottam egyet gondolataim közben majd beleittam poharamban.

-Mi olyan érdekes? –szólal meg mellőlem egy hang én pedig meglepődésem miatt kiköptem a számból az italomat. Oldalra néztem és leesett az állam mikor megpillantottam magam mellett Szalmasapkást, aki egy hatalmas vigyorral az arcán, kíváncsian fürkészte hol az arcom hol a térképet.

-Hé, Luffy még is mit csinálsz? Mondtam, hogy ne szaladgálj el egyedül! –jelent meg mögöttünk a Tolvajmacska lány.
-Micsoda meglepetés ez Trafalgar Law. Luffy nem kéne csak úgy odamenni ilyen alakokhoz meggondolatlanul, ki tudja mi lesz a vége. –szólt kedvesen mégis aggodalmas hangon Nico Robin aki ebben a pár pillanatban jelent meg.
-Rendben lesz, rendben lesz. Hiszen ő Torao. Megmentette az életem a háborúban és ellátta a sebeim. –jelentette ki Szalmasapkás egy nagy mosollyal az arcán és elkezdte veregetni a hátam. Én kelletlenül néztem rá majd lesöpörtem magamról a kezét. Közben elkönyveltem magamban, hogy puha a keze. Várjunk mi van? Én nem gondolhatok ilyenekre elvégre már nem szeretem. Vagyis nem is szerettem csak bejött. Igen már nincs semmi ilyesmi, a két évvel ezelőttit már feldolgoztam és vége azoknak a fura érzéseknek.

-Megmentett? –érkezett meg egy hosszú orrú srác egy tanuki kíséretében.
-És ellátta a sebeid? – kérdezte Feketelábú
-Hát persze. Ugye Trao?
-Igen–válaszoltam Szalmasapkás kérdésére. –Egyébként mit is szeretnétek tőlem? –Kérdeztem, ha már szóhoz jutottam.
-Semmi különöset csak nagyon megéheztem ezért bejöttem ebbe az étterembe és meg láttalak téged. Szóval gondoltam ide jövök hozzád. Amúgy hol van a beszélő medve és a többi társad? –én pedig csak néztem ki a fejemből a színes társaság közepette. Akik, ha jól látom menni készülnek.
-És még egyszer nagyon köszönöm, hogy megmentettél. –folytatta mondandóját Szalmasapkás.
-Hé, Luffy. Mi leülünk a többiekkel egy asztalhoz. Jössz? –szólalt meg Feketelábú
-Nem én még beszélgetek Trafóval. -válaszolt Szalmasapkás én pedig erre csak sóhajtottam egy nagyot.

Idehívta a pultosot és egy rakat ételt kért. Persze ezt csak értetlenül figyeltem. Mégis mit akar egyi élelemmel? Ez elég lenne egy, kisebb falunak! Bár nem az én dolgom szóval nem szenteltem neki túl nagy figyelmet.