Miért hittétek el?(short story)

Oxigén hiány

Az agyam már teljesen kiborult, kétségbeesetten kapálózik kis oxigénbuborékok után. Tudom, hogy mindjárt mindennek vége lesz. Tüdőm olyan kétségbeesett, mint egy olajba ragadt, gyenge madár, aki már tudja itt a vég, de nem akarja elhinni. Érzem, hogy a levegő útját elzárja a súlyos folyadék, miközben a halál jeges ujjai szorítják szívemet, ami még küzd, amíg le nem győzi az oxigén hiánya.

Most már nem látok emlékeket, egy teljesen ismeretlen tengerparton állok, amely üresnek és nyugodtnak tűnik. Biztos csak a képzeletem játszik velem. A tenger gyönyörű, tiszta kék színben pompázik, az elején még szinte teljesen átlátszó, látni lehet az apró kavicsokat az alján. Van egy pár tengeri sün is, figyelve, hogy ne lépjek rájuk lassan bemegyek a vízbe. Kellemesen hideg, csiklandozza a lábamat. Nincs rajtam cipő, nyári ruhámat és hajamat fújja a szél, a nap ragyogóan süt. Ha tudtam volna, hogy ilyen szép a túlvilágra vezető út, talán hamarabb is megpróbálom. Csak nézem, ahogy a madarak szálldosnak az égen, néha egy-egy alábukik halászni. Olyan békés itt, olyan mesebeli, amilyennek mindig is képzeltem a tengert a képeslapokat nézegetve.

Vajon miért nincs itt senki? Sok embernek kint kéne lennie egy ilyen szép napon. Lehet ez azért van, mert az én agyam csinálja ezt és én nem szeretem a tömegeket. Igen, ez az egyetlen logikus magyarázat, így kell lennie. Azt remélem, hogy ez a túlvilág és örökké itt maradhatok, de valami mégis azt üvölti bennem, hogy az öngyilkosok pokolra jutnak, hogy nem érdemlek boldogságot, ha nem küzdök érte.

Amint ez a gondolat befészkeli magát haldokló elmémbe a táj változni kezd. A víz egyre csak sötétedik, végül befeketül, mint az olaj. A madarak szörnyű ricsajt csapva kezdenek arrébb röpülni, menekülnek a part felé. Mintha egy pillanatra minden megremegne és sikítana, ahogy valami elkezd felém haladni a távolból. Csak kis idő múlva sikerül észrevennem, hogy szökőár közeleg, undorító fekete hullám, ami vérvörös habokat szít. Miért is hittem azt, hogy végre minden szép lesz? Futni akarok, rohanni a part felé, de nem megy. Ledermedve nézem az előttem tornyosuló borzalmat, ami egyre magasabb lesz. Nem tudom róla levenni a szemem, és hiába próbálom mozdítani a lábam, mintha beleragadt volna a feketeségbe. A hullám lassan eltakarja a napot, az égbolt besötétül, a zaj egyre nagyobb. Hallom a közelgő rettenetet és a kétségbeesett madarakat. Úgy látszik ők sem tudnak menekülni, szegény madarak...

Szép lassan maga alá temet a víz, már ha ezt lehet annak nevezni. Undorító, fekete és vörös, zavaros, mint az érzéseim. A tüdőm ismét fájni kezd, amint az anyag beszivárog az orromba és a számba. Köhögök, kapálózok, de nem segít. Újra fuldoklom, de ezúttal valóságosabbnak tűnik, mint a medencében. Ég a tüdőm, az agyam sikít az oxigénért. Nem tudok felúszni, pedig próbálok, nem akarom érezni a fájdalmat, eleget fájt már. Könnyeim elhomályosítják a látásom és egybefolynak az anyaggal, ami nemrég még csodaszép tenger volt. Kezdem feladni, kezdek beletörődni, hogy még az életem elvételéért is büntet a sors.

Hol marad a békés túlvilág? Vagy talán ez lenne a pokol? Örökös fulladás jár nekem?

Érzem, hogy egy kéz megragad, de ez nem emberi kéz. Pikkelyes és nyálkás. Undorító. Nemsokára meglátom a felszínt és kiköhögöm a gusztustalan fekete trutymót. A nap megint ragyogóan süt. Ránézek a kéz tulajdonosára, és egy elég csúnya sellőt látok. Haja ragacsos a fekete cucctól, kopoltyúi vannak és kékes bőre, szemei teljesen feketék, nem hiszem, hogy lát velük. Ajka vékony, orra kezdetleges, testét nem fedi ruha, csak egy halászháló van kissé rátekeredve. Ez a lény megmentett és már tudok lélegezni, még fáj, de legalább érzem az oxigént, hiába nem valós.

A teremtmény hozzáér az arcomhoz és hirtelen eltűnik minden. Nincs feketeség, nincsenek vörös habok és sellő sem. Vakító fehérség van és csend. Már nem érzek fájdalmat, ne, érzek semmit, csak lebegek a fehérségben. Talán ez az a béke, amit hajszoltam. Úgy érzem végre itt vagyok, az utolsó állomáson. A holttestem valószínűleg a medencében lebeg, a szüleim biztos szomorúak lesznek, ha meglátják...

Most már nem számít, már nem szenvedek soha többé...